Miért omlott össze a New York-i Tőzsde 1929-ben?

1929-4_3_r541_c540Ma már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez, hogy a new yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy világgazdasági válságot, a Federal Reserve System megtervezett intézkedései készítették elő. A City of London vezető bankárai már több mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs időszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyont még gyorsabban növelhessék. Az 1920-as évek végére megérett bennük az a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz forgalombantartásáról. 1923 és 1929 között a Federal Reserve System (a továbbiakban: FED) mintegy 62%-kal kibővítette az amerikai gazdasági élet számára rendelkezésére álló közvetítő közeget, a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt.

Sok beruházó igénybe vette a könnyen elérhető és olcsó kamatozású hiteleket azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a részvényárak szédítő magasságba emelkedtek. A washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról, hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezeken a kongresszusi meghallgatásokon derült fény arra, hogy

1927-ben a FED és az európai központi bankok vezetői egy titkos munkaebédjükön kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy előkészítenek egy nagyarányú tőzsdei összeomlást.

Mivel az amerikai törvényhozók többsége szabadkőműves volt (a képviselők 69%-a, a szenátorok 63%-a tartozott a szabadkőművesség valamelyik irányzatához), így a kihallgatások során felszínre került tények nyomán nem hoztak megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült Államok élén álló Calvin Coolidge elnök maga nem volt szabadkőműves, de az ő befolyásuk alatt állt és kormányának valamennyi tagja kivétel nélkül szabadkőműves volt. Köztük volt Andrew Mellon pénzügyminiszter, a Mellon National Bank of Pittsburgh elnöke, aki a “Royal Arch” elnevezésű fokozatot viselte, mint szabadkőműves. 1929. február 26-án az ugyancsak magas fokozatú szabadkőműves Montagu Norman, a Bank of England kormányzója, Washingtonba utazott, hogy tárgyaljon Andrew Mellon-nal.

markmancino_federalreserve

Nyomban a tárgyalást követően a FED megváltoztatta hitelezési politikáját és a kamatok nagyarányú megnövelésével megnehezítette a hitelekhez való jutást. Ebből a tényből kiindulva és az ezt követő eseményekre támaszkodva levonhatjuk azt a következtetést, hogy a brit szabadkőműves pénzoligarchia szándékosan olyan monetáris kurzusba kezdett, amely szükségszerűen vezetett a pénzügyi összeomláshoz, és addig példa nélkül álló gazdasági nehézségeket okozott az amerikai gazdaság egészének és az Egyesült Államok lakóinak. A fő cél, mint már említettük az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a pénzügyi oligarchia tulajdonába való átvétele. A City of London urai számára azonban fontosnak találták, hogy tájékoztassák szabadkőműves testvérüket, Andrew Mellón-t, mert egyrészt az amerikai pénzügyminiszternek tudnia kellett, hogy a saját vagyonát mikor vonja ki a tőzsdéről. Fontos érdek volt, hogy az amerikai pénzügyminiszter saját vagyonát illetően gazdaságilag ne menjen csődbe, mert ellenkező esetben olyan kormányintézkedésekhez folyamodhat, mint a tőzsde bezárása, egészen addig, amíg a spekulációs láz alábbhagy, és a tőzsde megnyugszik.

Paul_Warburg

Paul Warburg

1929. március 9-én a Grand Orient szabadkőműves Paul Warburg jelt adott a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még magas áron történő eladását, és mielőbb vonják ki vagyonukat a tőzsdéről. Ha a jelzést követően azonnal cselekednek, hatalmas haszonra tehetnek szert, amikor a Dow Jones index a mélybe zuhan. Mellon-nak a bankja volt az első, amely követte Paul Warburg tanácsát. Hét hónappal később, 1929. október 24-én, a FED által hét éven át következetesen felpumpált pénzbuborék kipukkadt. Ekkoriban már új elnöke volt az Egyesült Államoknak, Herbert Hoover, aki maga nem volt szabadkőműves, de az ő pénzügyminisztere is Andrew Mellon volt, vagyis az az amerikai politikus, akit elsőnek tájékoztattak a new yorki tőzsde tudatosan előidézett krachjának az időpontjáról.

 

Az említett tőzsdei összeomlás menete a következő volt:

1) A Wall Street szabadkőműves pénzemberei egyszerre visszahívták a tőzsdei brókerek számára nyújtott 24 órás hiteleket.

2) A tőzsdei brókerek és ügyfeleik így arra kényszerültek, hogy piacra dobják részvényeiket, mert csak így tudtak készpénzhez jutni és így tudták a gyors és rövidlejáratú hiteleket visszafizetni.

A FED rendszerébe nem tartozó bankok jelentős mértékben vettek fel és nyújtottak is tőzsdei spekuláció céljára rövidlejáratú hiteleket.

3) Amikor ezeket a hiteleket váratlanul visszahívták, és a hitelezők megrohamozták a bankokat, ezek a bankok kénytelenek voltak bezárni.

 

A Federal Reserve System, amely többek között azzal indokolta létjogosultságát, hogy ellátja a “Lender of last resort” (“Utolsó menedék bankja“) feladatát, visszautasította, hogy ezeknek a pénz nélkül maradt bankoknak a segítségére siessen, és hitelekkel lássa el őket. A FED-nek és a hozzá hasonló többi modern központi banknak – legalábbis hivatalosan - az a legfontosabb funkciója és egyben létének végső igazolása, hogy a kereskedelmi bankok számára végső hitelforrást jelentenek, azaz a “hitelezők végső mentsvárai”.

A végső hitelforrás iránti igény pénzügyi válságok idején merült fel – és ma is ilyen esetekben jelentkezik -, vagyis amikor megrendül az emberek magánhitelekbe vetett bizalma, és magánköveteléseiket megingathatatlanul szilárd eszközökbe kívánják konvertálni. Ez a nyomás nagy erővel nehezedik a bankrendszerre, és ha egy bank nem képes gyorsan likviddé tenni pénzügyi eszközeit, akkor az egész rendszert az összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank, avagy kivételes esetekben az állam támogató közbeavatkozása. De mint már utaltunk rá,

a FED nem teljesítette ezt a törvény által előírt kötelezettségét.

Ezért az 1929-et követő négy és fél évben az Egyesült Államok gazdasági élete és a társadalom egésze mély válságba süllyedt. Miközben a FED tagbankjai felhasználva a City of London szabadkőműves oligarchiájától kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről, még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai polgárok vagyonának a jelentős része így ment át egyik napról a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként néhány pennyért. Ezt követően a londoni pénzoligarchia úgy döntött, hogy a reálgazdaság vagyontárgyainak a megszerzését követően ráteszi kezét az Egyesült Államok aranykészletére is.

A politikai színlelés és álcázás szabályainak megfelelően várható volt, hogy a gazdasági és pénzügyi katasztrófáért az éppen hivatalban lévő republikánus elnököt, Herbert Hoover-t, fogja a pénzügyi oligarchia és sajtója felelőssé tenni. Valóban ez történt, így megjósolható volt, hogy a következő amerikai elnök a demokrata párt soraiból fog kikerülni. A színlelési technika alkalmazásával csupán arról kell meggyőzni az amerikai választó polgárokat, hogy a gazdasági és társadalmi katasztrófát a hozzá nem értő republikánus kormány okozta, amely csak a gazdagok érdekeire van tekintettel, ezzel szemben a demokraták, akik a szegényebb néprétegek érdekeit képviselik, majd orvosolni fogják a republikánusok által okozott súlyos bajokat.

A politika látható világában lezajló ilyen színjáték lehetővé teszi, hogy az eseményeket ténylegesen irányító pénzoligarchia a demokratikus folyamatok kulisszái mögé rejtőzzön. Ezért a pénzoligarchia kedvenc politikai irányítási rendszere ez az alibinek használt demokrácia, mert ez elhiteti a társadalom félrevezetett többségével, hogy az ő akarata érvényesül, miközben a pénzoligarchia könnyűszerrel választja ki és teszi meg politikai vezetőjének a saját érdekeit kiszolgáló politikai ügynököket. Ez ma már csak marketing-kérdés, és csupán megfelelő public relations technikát igényel a politikai PR-manager-ektől.

 

Ki a Federal Reserve System tulajdonosa?

A Federal Reserve bankrendszer 12 regionális Federal Reserve Bankból áll és mindegyiket magántulajdonú korporációk hozták létre a létesítéséről szóló törvény előírásainak megfelelően. Élén a kormányzó testület áll, amelynek 9 igazgatósági tagja van. Ezek közül hatot a regionális Federal Reserve Bankhoz tartozó bankok választanak, hármat pedig a Federal Reserve System kormányzó testülete nevez ki. A Federal Reserve System-nek tehát nem az Egyesült Államok a tulajdonosa és valójában nem is ellenőrzi. A FED “kegyesen” megengedi az Egyesült Államok elnökének, hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az elnökét, de csak akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik. Elnökké csak olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban lévő felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt, és jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület érdemi monetáris döntéseire.

Éppen ezért megalapozottan állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a közérdeket szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit.

A FED története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind az amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg maximálisan kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében. A központi bankok, mint már korábban utaltunk rá, csak hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások összegyűjtésében, a kereskedelem és a beruházások finanszírozásában.

Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz előteremtése lényegében a levegőből, vagyis a semmiből történő pénzkreálással,

továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az állam számára, hogy az ebből fedezze költségvetési kiadásait. Ha az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját követni, akkor a központi bank egyszerűen gazdasági visszaesést vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése szerint manipulálja a pénzkibocsátást, a valutaátváltást, az arany áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt mennyiségben vegyen fel kölcsönt.

Amikor egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi bankok nyomban alárendelődnek a központi banknak. A központi bank elsősorban azzal tartja függőben őket, hogy ún. elsődleges kamatlábbal kölcsönöz ki pénzt a számukra. Ez a bázispénz vagy jegybanki pénz, döntően körülhatárolja a többi bank hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az elsődleges kamatlábat is. A tagbankok – a kereskedelmi bankok – viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet szereplői és az állampolgárok számára. A központi bank annál nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott ország, az állami és a nem állami szektor együttes eladósodása. Az amerikai dollár fedezete is adósság, nem pedig arany vagy más nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár, vagy más néven aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok számára, ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és az őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő pénzt ne lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy aranyfedezettel rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő pénz bizonyos hányadát állandóan aranyban kell tartalékolni. Ezt a pénzt sem kamatra kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet, és így nem hoz kamathozamot vagy profitot a hitelező banknak. Az aranyalap addig elfogadható a központi bankok számára, ameddig a nemesfém fedezettel nem az állam, nem a kormány, hanem a központi bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező pénz – szemben az aranyra bármikor becserélhető valutával – stabilizálja a pénz értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres nagyságrendben.

ImageCache

Woodrow Wilson

Noha Wilson elnök teljesítette a szabadkőműves pénzoligarchiának tett ígéretét és létrehozta a Federal Reserve System-et, számos hazafias elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az aranyra beváltható pénz legyen az Egyesült Államok hivatalos valutája, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a pénzoligarchia Jekyl Island-i programját, és továbbra is érvényben tartotta az aranyra átváltható valuta rendszerét. Ez lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. 1913-ban, amikor a Federal Reserve Act elfogadásra került, ezzel kapcsolatban Paul Warburg a következő megjegyzést tette House ezredesnek: “Nos nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd később adminisztratív úton pótolni lehet.”

források:
2002. / Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció:
http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0004.htm

kapcsolódó:
http://www.youtube.com/watch?v=tV3UTDypJZ8