Van-e alternatívája a jelenlegi magánpénzrendszernek?

OLYMPUS DIGITAL CAMERAA jelenlegi magánpénzrendszer emberi találmány, nem megváltoztathatatlan természeti törvény. Ezért mód van hibáinak a kijavítására, ha pedig ez nem elég, akkor az egész rendszer tudományos elvek alapján kialakított új rendszerre való kicserélésére. A magánérdekeknek elsőbbséget adó MNB ma már csak kamattal terhes adósságot hoz pénzként forgalomba. Ugyanis ezt kívánja tőle a kamatjáradékot húzó kül- és belföldi pénztulajdonosoknak az érdeke. Ezt az adósságpénzt, megtetézve a meglévő és változatlanul tovább növekedő kül- és belföldi tartozással, egyszerűen matematikailag lehetetlen megfizetni. Az inflációs pénzromlásnak ez a magánpénzrendszer az elsőszámú okozója az adósságpénz használati díjának, az uzsorának, az automatikus növekedésénél fogva. A magánérdekeket szolgáló visszaélés megakadályozása végett nem szabad megengedni, hogy a pénzteremtés életbevágóan fontos jogosultsága magánellenőrzés alá kerüljön, vagy ha már oda került, akkor magánmonopóliumban maradhasson a jövőben is.

Az a szűk réteg, amely a saját magánérdekei szerint tudja alakítani a gazdasági élet vérkeringését, amely ki tudja sajátítani magának az árucsere közútrendszerét, a pénzrendszert, az a valódi társadalmi hatalom birtokosa. Nemcsak a pénzvagyont és a gazdasági életet ellenőrzi, de pénzügyi hatalma révén előbb-utóbb a politikai hatalom emeltyűi is a kezébe kerülnek. Egyébként a korrupciónak is ez a rendszerbeli alapja. A pénzmonopólium birtokosai pénzügyi eszközökkel – legális és illegális módon – elkerülhetetlenül kiterjesztik befolyásukat a politikai-közéleti szférára is, amely nem képes a pénzügyi túlhatalom nyomásának ellenállni. Ezért nem szabad a korrupció okait csupán esendő közéleti emberek jellembeli fogyatékosságaiban keresnünk és kizárólag adminisztratív és büntető jogi eszközökkel harcolni ellene. A közéleti morált a magánpénzrendszer nyerészkedő szelleme, uzsoraetikája ásta alá, ezért ezt a rendszert kell lecserélni, hogy kihúzzuk a talajt a korrupció alól.

TGR1_0Már említettük, hogy a pénz önmagában értéktelen szimbólum, csupán a tényleges teljesítményt tartalmazó áruk és szolgáltatások jele. Értéke nincs, de mégis szükséges segédeszköz, mert e semleges közvetítő közeg segítségével a különféle áruk könnyebben cserélhetők. A jelenlegi – széleskörű munkamegosztáson nyugvó – magyar gazdaságban a megfelelő nagyságú közvetíti közeg, azaz a kellő mennyiségű forgalomban lévő pénz hiánya veszélyezteti a gazdasági tevékenység zavartalan folytatását. Ezért minden olyan személy /a pénzvagyon tulajdonosai/ és intézmény /a központi bank és a kereskedelmi bankok/, aki, és amely eldöntheti, hogy mennyi pénz legyen vagy ne legyen forgalomban, elképzelhetetlenül nagy hatalommal rendelkezik. A pénz hatalma azon nyugszik, amint arra már Silvio Gesellis rámutatott, hogy a pénzvagyon tulajdonosai meg tudják tagadni a használatát, és ezzel akadályozhatják az áruk és szolgáltatások életbevágóan fontos cseréjét. Egy olyan méretű munkamegosztás esetén, mint amilyen a jelenlegi globalizált világgazdaság, a pénznek szükségszerűen központi szerepe van nemcsak a pénzügyi és gazdasági szférában, de a politikai hatalom globális befolyásolásában is.

A világméretű magánmonopóliummá alakult nemzetközi pénzrendszer urai ma fejezik be a szemünk előtt a reálgazdaság világméretű monopolizálását is. A globális pénzvagyon tulajdonosai, akik egyben a nemzetközi bankrendszer irányítói is, bármikor pénzhiányt tudnak előidézni a világgazdaságban és ennek a segítségével fel is tudják emelni ennek a közvetítő közegnek a nemzetközi árát. Ez az ár az a kamat, amely az államok feletti pénzhatalom első számú fellegvárában, a City of London-ban, meghatározott bankközi kínálati kamatlábhoz, a Liborhoz, igazodik világszerte. (Minden ellenkező látszat ellenére a Wall Street és a FED csak második számú központjai ugyanezen államok feletti globális pénzhatalomnak.) A reálgazdaság fizikailag lehetséges növekedésétől elszakított, és a kamatok révén hatványozott ütemben növekvő pénzmennyiséget be kellene fektetni, méghozzá biztonságosan, azaz kellő fedezettel és jövedelmezően. Egyre nagyobb volumenű stagnáló pénzmennyiség áll lesben, hogy megtalálja a maximális profitot hozó és biztonságos befektetést. Az érem másik oldala, hogy bolygónk számos országában pedig nincs elegendő pénz nemcsak a gazdaság növekedéséhez, de a gazdasági tevékenység egyszerű, reproduktív folytatásához sem. A felvett kölcsönök kamatai – azok csupán időmúláshoz kötött automatikus növekedése miatt – visszafizethetetlenné válnak. Így egyre több egyén, vállalat és állam jut csődbe. A csődök pedig a helyi vállalkozók – elsősorban a kis- és közepes vállalatok – tönkremenését, továbbá növekvő és tartós, többé meg nem szüntethető munkanélküliséget eredményeznek.

w_textAz a kislétszámú embercsoport, amelynek sikerült a globális pénzrendszert a maga számára kisajátítania és a magántulajdonává tennie, a pénzmonopólium belső törvényszerűségei révén napról-napra egyre több pénzzel rendelkezik. Azok a gazdasági szereplők – legyenek akár egyének, vállalatok vagy államok – amelyek nem rendelkeznek pénzzel, s csak munkaerejüket és nyersanyagaikat tudják cserére felajánlani, bizonyos idő elteltével mindig a vesztő pozíciójába kerülnek. A világgazdaság cserefolyamataiban az egyik gazdasági szereplőé – a befektető pénztulajdonosé – a pénz, a másiké a nyersanyag, a munka, az áru és a szolgáltatás. Akinél a pénz van, az tud várni, válogatni, nem kell raktározási, szállítási költségeket viselnie, az időjárástól tartania, nem kell félnie árujának a romlásától. A pénz mozgékony, nincs térhez, időhöz, kultúrához kötve. Ezzel szemben a nyersanyag, a munkaerő, a tudás, az anyagi termékek és szolgáltatások mind a természeti és társadalmi körülmények, a tér és az idő nyomása alatt állanak; környezeti függőségük és az idő múlása miatt veszítenek értékükből, sőt teljesen hasznavehetetlenné válnak. Az a fél, aki munkaerőt, árut és szolgáltatást visz a piacra (világpiacra), az mindig zsarolható. Ennek következménye az egyenlőtlen csere, az alulfizetés. De a zsarolás gyakran a korrupció, a kényszermunka és az éhbér formájában is megjelenik.

A pénzrendszeren alapuló gazdaság előnyei a cseregazdálkodással szemben vitathatatlanok. A fejlett, magas szintű munkamegosztáson alapuló, modern gazdaság pénzrendszer nélkül nem működhet. A jelenlegi – most már Magyarországon is hiánytalanul bevezetett – magánpénzrendszer azonban olyan belső és kiküszöbölhetetlen ellentmondásokkal rendelkezik (pl. a pénzmennyiség hatványozottan nő és teljesen elszakadt a reálgazdasági folyamatoktól, a kamatmechanizmus elszívja az erőforrásokat, lerombolja a szociális intézményrendszert, felesleges növekedésre kényszeríti a gazdaságot, jóvátehetetlenül pusztítva a természeti környezetet), hogy ezt a magánpénzrendszert vissza kell venni köztulajdonba és ismét szigorú közellenőrzés mellett, alkotmányosan szabályozva szabad csak működtetni. Módunkban áll ésszerűen gyakorolni a népszuverenitásból folyó és a társadalom egészét megillető pénzügyi szuverenitást, távoltartva az alkotmányosan irányított pénzrendszert az ingadozó pártpolitikák gyakran partikuláris és napi érdekeket érvényesíteni akaró közvetlen beavatkozásaitól. Kizárólag a demokratikusan választott és politikai felelősséggel rendelkező állami testületeknek szabad csak a pénzt megteremteniük és forgalomba hozniuk. Erre szolgál a közpénzrendszerre áttérés.

A közpénzrendszer köztes modellje

A jelenlegi magánpénzrendszer nem természeti törvényen alapul – mint pl. a gravitáció, a fény sebessége stb. – hanem emberi találmány. Közmegegyezésen alapuló szabályokból áll, egy kártyajátékhoz hasonlítható. Semmi akadálya sincs annak, hogy a jelenlegi strukturálisan elhibázott magánpénzrendszert egy ésszerűbb közpénzrendszerrel váltsuk fel. Lehetséges olyan pénzrendszert létrehozni, amelyből hiányzik az uzsora jellegű kamat és az általa előidézett abnormális növekedési kényszer. Ezáltal kiküszöbölhető az eladósodás kényszere és feloldható az optimális gazdasági növekedés és az ökológiai követelmények közötti kibékíthetetlen ellentmondás.

A közpénzrendszerben nem a magánkontroll alatt álló központi bankok és a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok bocsátják ki a pénzt, hanem az egyes államok alkotmányosan ezzel a feladattal megbízott hatóságai, pl. a magyar államkincstár. Ő a pénzügyi szuverenitás gyakorlója megfelelő parlamenti és kormányzati ellenőrzés mellett. A magánbankrendszer ezután már csak a betéteseiktől összegyűjtött és szükség esetén az államkincstártól hitelbe kapott pénzt kölcsönözheti ki ügyfeleinek. A gazdasági aktivitáshoz szükséges pénzt az államkincstár, mint legfőbb monetáris hatóság, bocsátja ki és adja kölcsönbe közvetlenül a gazdasági élet szereplőinek és a kereskedelmi bankoknak, mondjuk 2 százalék kamatra. A kereskedelmi bankok aztán ezt a pénzt tovább kölcsönözhetik azoknak, akiknek további hitelekre van szükségük. A bankok által nyújtott hitelek kamata azonban már magasabb lesz, mondjuk 3-3,5 százalék, mint a kincstár által számított kamat, mivel ez az 1-1,5 százalék különbözet biztosítja a jövedelmező működésükhöz szükséges hasznot.

Ennél jobb megoldás lenne az a társadalmasított hitelrendszer, amelyet Síklaky István és Éliás Ádám dolgozott ki./7/ Eszerint köztiszteletben álló személyekből határozott időre szóló közvetlen választással helyi, középszintű és országos hiteltestületek létesülnének, amelyek munkáját szakértők segítenék. Az Országgyűlés határozná meg a központi költségvetés, az adók, és a központi forrásból nyújtott hitelek éves keretét. A hitelek elosztása, a hitelfelvételek megállapítása és az állami pénzügyekkel kapcsolatos minden további döntés azonban már a hiteltestületek hatáskörébe tartozna, amelyek nyilvánosan működnének. A kereskedelmi bankok csak a technikai lebonyolítást végeznék.

A már idézett “Magyar Modell” c. tanulmány helyesen állapítja meg, hogy az állam feladata gondoskodni arról, hogy elegendő csereeszköz, pénz álljon a polgárok rendelkezésére ugyanolyan állami szolgáltatásként, mint a közbiztonság, az alapoktatás, az egészségügyi ellátás biztosítása, a közútrendszer fenntartása, gátak építése, stb. A gazdasági tevékenységhez szükséges pénzt – a többi közszolgáltatáshoz hasonlóan – önköltségen kell az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltatásban dolgozó vállalkozók rendelkezésére bocsátani. A pénz önköltsége az a csekély mértékű kamat, amely fedezi a pénz előállításának, forgalomba hozatalának és kezelésének a költségét, valamint az az összeg, amely fedezi a gondos hitelkihelyezés esetén is bekövetkezhető veszteségeket. Ezért indokolt csupán 1-2%-os kamatot felszámolni. A hitelszövetkezetek, takarékpénztárak és kereskedelmi bankok is nyújthatnának hiteleket olyan feltételekkel, amelyeket a hitelt igénylők elfogadnának. Szigorú szabály írná elő, hogy – a jelenlegi gyakorlattól eltérően – a kihelyezhető hitelek összege ne haladhassa meg a pénzintézet saját tőkéje és a nála elhelyezett lekötött betétek együttes összegét.

A közpénzrendszerben a kormány által összeállított és az országgyűlés által jóváhagyott költségvetés pénzügyi fedezetét teljes egészében az államkincstár teremti meg és bocsátja kamatmentesen a kormány rendelkezésére, mint a pénzkibocsátás monopóliumával rendelkező monetáris hatóság. Így a gazdaság számára meghatározott mennyiségű kamatozó és kamatmentes pénz lesz forgalomban. Egy év elmúltával a magánszektor visszafizeti a bevételéből az államkincstárnak a közvetlenül kapott állami hiteleket, a kereskedelmi bankoknak pedig a tőlük felvett kölcsönöket. Ezután a kereskedelmi bankok is visszafizetik az államkincstárnak az általuk felvett hiteleket. Az államkincstár a visszafizetett összegeket azonnal kivonja a forgalomból és megsemmisíti. A magánpénzrendszertől eltérően az új közpénzrendszerben a megsemmisítés után is forgalomban marad még annyi kamatmentes pénz – ez a költségvetés finanszírozásával került oda -, amely elegendő, hogy a hiteleket igénybevevők kifizethessék az esedékessé váló kamatokat is. Az adósok megfizetik a bankoknak a főkövetelést plusz a 3-3,5% kamatot és ezzel teljesen adósságtól mentessé válnak. A bankok pedig megfizetik a kincstárnak a tőle felvett hiteleket és a 2% kamatot.

Ilyen közpénzrendszer esetén egyik magyarországi vállalkozó sem kényszerülne arra, hogy újabb kölcsönt vegyen fel a kamatok megfizetésére csupán azért, mert nincs elég forgalomban lévő pénz a hitelek és a kamatok egyidejű visszafizetésére. A költségvetés által a pénzforgalomba juttatott kamatmentes pénz elegendő ahhoz, hogy a kamatok megfizetése után is maradjon még elegendő pénz a forgalomban. Ha azonban a költségvetés kiadásai nagyobbak, mint az az összeg, ami az államkincstárhoz befolyik, és ott megsemmisítésre kerül, akkor úgy lehet egyensúlyban – azaz inflációtól mentes állapotban - tartani a pénzrendszert, hogy a kormány és a parlament olyan nagyságrendű adót vet ki, amely a megmaradó fölös pénzt is kivonja adóbefizetések formájában a forgalomból. Az adó beszedését követően aztán a kincstár ezt a pénz is megsemmisíti. Ez a pénzirányítási mód azt is jelzi, hogy a közpénzrendszerben nincs szükség állandó adók kivetésére. A 100 százalékos egyensúly kialakítása a gyakorlatban nem érhető el, de erre nincs is szükség. Csupán az szükséges, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége mindig elegendő legyen a felvett hitelek és kamataik egyidejű megfizetésére és ne kelljen csupán a kamatok fizetése végett további hiteleket felvenni.

Egy ilyen közpénzrendszerben – szilárd árak esetén - az államnak már nem lenne többé szüksége adóbevételekre ahhoz, hogy fenntartsa a gazdasági élet egyensúlyát. Ha azonban a gazdasági élet több pénz forgalomba hozatalát igényli az államkincstár részéről, akkor ezt a többlet pénzt adók kivetésével kell kivonni a forgalomból az infláció elkerülése végett. A forgalomba kerülő pénz sem lesz csupán a kincstár által kibocsátott kamatozó kölcsönök, valamint a költségvetés kiadásait fedező kamatmentes pénzek kombinációja. Ha a gazdaság több pénzt igényel, egyes esetekben elégséges csupán az adózás mérséklése és a kamatlábak csökkentése. A döntő fontosságú azonban az, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségét, az adók kivetését vagy törlését, a kamatlábak emelését vagy csökkentését – a kereslet és kínálat alapján – a gazdaság objektív szükségleteihez igazodóan a demokratikus állam erre illetékes és politikai felelősséggel tartozó szerve és ne egy monopolhelyzetben lévő, felelősségre nem vonható, szűk csoport határozza meg elkerülhetetlenül önző és partikuláris magánérdekei szerint. És mindez pedig csak nyíltan, a lakosság széleskörű tájékoztatásával történhessen.

Arra a kérdésre, hogy miért vonunk ki pénzt a gazdaságból, amikor a gazdasági életnek több pénzre van szüksége, ezt válaszolhatjuk: Ha az állam konkrét feladathoz kötött, kamatmentes pénzteremtéssel finanszírozza a költségvetés kiadásait, akkor ezt a pénzt a feladat teljesülése után – az infláció elkerülése végett – ki kell vonni a pénzforgalomból, hogy aztán újabb konkrét feladatok legyenek finanszírozhatok újabb kamatmentes pénz kibocsátásával. Ezért van az, hogy a konkrét feladathoz kötött kamatmentes finanszírozás nem okoz inflációt, amint azt számos történelmi példa is igazolja. (Pl. a Dr. Wilhelm Lautenbach által kidolgozott és 1933 után sikeresen végrehajtott terv Németországban, /8/ vagy az Egyesült Államok hadiiparának a finanszírozása a két világháború alatt, vagy a Channel Szigetekhez tartozó Guernsey és Jersey, ahol 1815 óta igen sikeres kamatmentes közpénzrendszer van forgalomban. Csak helyszűke miatt nem soroljuk fel a további konkrét példákat.)/9/

Nem könnyű, de elvben megoldható számítástechnikai kérdés – vagyis konvergens probléma -, hogy milyen informatikai mechanizmussal, illetve milyen számítási mód alkalmazásával mérjék a piaci kínálat(árutömeg) és kereslet(pénztömeg) dinamikus egyensúlyát az optimális pénzmennyiség meghatározása és forgalomba hozatala érdekében.


A jövőbeli közpénzrendszer előnyei

A közpénzrendszer első számú haszna, hogy nem kell sem külföldről, sem belföldről felvenni piaci kamatozású kölcsönöket, mivel az állam fedezni tudja a gazdaság teljes pénzszükségletét. Második haszna, hogy mindig lesz elég pénz a főkövetelés és a kamatok egyidejű és együttes visszafizetésére. Megszűnik az adósságspirál, ki lehet kerülni végleg az “adósságfizetés még nagyobb eladósodás” ördögi köréből. Harmadik haszna, hogy csökken a magánkamatok szerepe, az állam által nyújtott kölcsönök kamatai közcélokat, a költségvetés kiadásainak a fedezését szolgálják. Negyedik haszna, hogy megszűnik a magánbankrendszer által a semmiből, könyvelési úton alkotott magánpénz után szedett uzsora, amelyet a köznyelv kamatnak nevez, de mint már utaltunk rá, nem tekinthető annak, mert nem teljesítménnyel fedezett megtakarítás használati díja, hanem csak fedezet nélküli, üres szimbólum kikölcsönzési díja. A közpénzrendszer ötödik haszna, hogy csak annyit és akkor kell adóztatni, ha és amikor az állam kiadásai tetemes mennyiségű kamatmentes pénz kibocsátását igénylik. Akkor ezt a többletpénzt adóval ki kell és lehet vonni a pénzforgalomból és így megelőzhető az infláció. A hatodik haszon, hogy ez a rendszer alkotmányosan, szigorúan pártpolitikától mentesen működtethető. Mivel szigorú felügyelet alatt álló állami intézmény, a kincstár működteti, ezért nem állhat partikuláris érdekek szolgálatában és nem használható fel privát nyerészkedés céljára. Spekulációs célokat szolgáló pénzszűke, infláció és defláció, gazdasági visszaesés többé már nem idézhető elő. A közpénzrendszerhetedik haszna, hogy lehetővé teszi a gazdaság kiegyensúlyozott, folyamatos növekedését, a munkanélküliség minimumra csökkentését, az infláció és a defláció kiküszöbölését. A nyolcadik haszon az állami költségvetés egyensúlyának tartós biztosítása, a csökkenő adózás, a kincstárba befolyó kamatjövedelmek közmunkákra, közcélú feladatokra fordítása. Mindez lehetővé teszi a jóléti állam szociális intézményrendszerének az újraépítését, fenntartását, továbbfejlesztését. A közpénzrendszer kilencedik haszna: segítségével biztosítható, hogy csak a reálgazdaság tényleges növekedése, az áruk és szolgáltatások bővülése arányában kerüljön pénz a forgalomba. Ez visszaállítja az értéktermelő tevékenység elsőbbségét a spekulációs, parazita jellegű pénzforgatási tevékenységgel szemben.

A közpénzrendszer tizedik haszna, hogy megszünteti a korrupció legfontosabb, a jelenlegi pénzrendszer által gerjesztett okát. A magánpénzvagyon tulajdonosai ma a pénzügyi és vagyoni juttatások legváltozatosabb formáival befolyásolják a náluknál sokkal kevésbé megfizetett politikai és igazgatási elitet. Felszámolható a pénzügyi és bankszféra indokolatlan túlfizetése a reálszférához és a politikai-közigazgatási szférához viszonyítva. Visszaállítható a teljesítményelv a gazdasági, társadalmi és közéleti érvényesülés terén. Ha egy privilegizált csoport magán pénzmonopóliuma révén már nem vonhatja magához a többi ember munkájának eredményét, akkor megindulhat az erkölcsi tisztulás és létrejöhet egy igazságosabb társadalom.


A külföld és az új magyar közpénzrendszer

Az államok feletti pénzhatalmat szolgaian kiszolgáló magyar pénzügyi elit azt sugallja, hogy nem tehetünk semmit, mert Magyarország oly mértékben be van ágyazódva a nemzetközi pénzrendszerbe, hogy minden külön út lehetetlen és eleve kudarcra van ítélve, hiszen a globális pénzrendszer irányítói minden eszközzel meg fogják akadályozni a közpénzrendszer bevezetését Magyarországon. Ez az ellenvetés vagy tájékozatlanságból fakad, vagy merő defetizmus, s csak arra jó, hogy ne keressük a jelenlegi – nyilvánvalóan súlyos konstrukciós hibában szenvedő – magánpénzrendszer gyökeres megreformálásának a módozatait.

Feladatunk most az, hogy átgondoljuk, miként alakulhat reálisan az új magyar közpénzrendszer és a nemzetközi magánpénzrendszer kapcsolata. Ha a magyar gazdaság szereplői folyamatosan és olcsón elegendő tőkéhez jutnak a kincstártól, akkor csak az import fedezéséhez szükséges külföldi deviza felhasználása. Azt a célt kell tehát kitűzni a magyar gazdaság elé, hogy importkiadásait fedezze exportjának a bevétele. Ez nem könnyű, de elérhető célkitűzés. Magyarország egyedül is rátérhet erre a gazdaságpolitikára. Első lépésként el kell érnie az importkiadások radikális csökkentését. Csakis azt szabad importból fedeznie, – modern technológia, Magyarországon hiányzó fontos nyersanyagok és nem előállítható termékek, szolgáltatások – ami életbevágó a magyar gazdaság működéséhez. Fel kell karolni a hazai termékek és szolgáltatások igénybevételét a nélkülözhető import kiváltására és az exportkényszer enyhítésére. Ha sikerül egyensúlyba hozni az importot és az exportot, akkor fokozatosan kiküszöbölhető a devizakölcsönök felvétele a nemzetközi pénzpiacokon.

A legnehezebb kérdés az, hogy miként lehetne megszabadulni a máris hatalmas méretű és megfizethetetlen külföldi tartozásoktól. Magyarország külföldi össztartozása - a hivatalos statisztikai adatok szerint – 1999 elején 42,5 milliárd dollár. A nettó külföldi tartozás pedig 27 milliárd 974 millió dollár./10/ Ezt az adósságot “kinőni” nem lehet. Az eladósodás folyamatosan nőtt a rendszerváltás óta, ezen az sem változtatott, hogy a privatizációból befolyt több milliárd dollárt az MNB – csaknem kizárólag – a külföldi adósság törlesztésére fordította. Ez a tényállás azt mutatja, hogy a külföldi adósság vonatkozásában elkerülhetetlen új lapot nyitni. Magyarország az 1973-tól 1980-ig terjedő időszakban felvett mintegy 4 milliárd dollár hitelt már több mint 16-szorosan megfizette adósságszolgálat, azaz kamatok formájában, mégis a külföldi bruttó tartozás 1999 januárjára 42,5 milliárd dollárra növekedett. Vagyis az eredetileg felvett 4 milliárd dollárra megfizettünk eddig mintegy 64 milliárd dollárt kamat formájában, mégis maradt még 42,5 milliárd dollár bruttó és 28 milliárd dollár nettó külföldi tartozás. Az adósságszolgálati terhek szempontjából a bruttó adósság a lényeges, mivel ez után az összeg után kell fizetni a kamatokat.

Minthogy a globális magánpénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus uzsoraelvonása gyakorlatilag semmilyen időpontban sem teszi lehetővé ennek az egyre nagyobb összegű adósságspirálnak az áttörését, ezért az ország vezetésének vagy az időtlen-időkig való évi mintegy 3 milliárd dollár adósságszolgálat, vagy pedig az adósság-elengedés iránti tárgyalások azonnali megkezdése között lehet választania. Tudomásul kell venni az ország felelős vezetőinek, hogy az adósság egy részét egyszerűen – mint megfizethetetlent – le kell íratni. Ez kényelmetlen, hálátlan, sok türelmet és diplomáciai ügyességet igénylő sziszifuszi feladat, de végül is nem lehet kitérni előle. Ma már ismeretesek azok a tények, hogy több nemzetközi bank és pénzintézet is leírta a Magyarországnak nyújtott kölcsöneit az 1990-es évek elején. De amikor látták, hogy az ország kormányzata és pénzügyi vezetése még a pénzügyi összeomlás közvetlen veszélyének az időszakában is rendületlenül teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, a magyar lakosság pedig végtelen türelemmel, szinte minden ellenállás nélkül elviseli életkörülményeinek a nagyarányú romlását, akkor adósság-elengedési terveiket félretették. (Soros György “A globális kapitalizmus válsága” c. legutóbbi könyvében ezeket írja: “Magyarországon például az első demokratikus választások ragyogó alkalmat teremtettek volna arra, hogy a múltban felvett adósságokat és az új kormány felvállalta kötelezettségeket elkülönítsék egymástól. Én támogattam volna ezt a tervet, ám Antall József, a későbbi miniszterelnök ellenezte: nem volt hajlandó ujjat húzni Németországgal, Magyarország legnagyobb hitelezőjével.”)/11/ A növekvő eladósodás spirálját végül is le kell állítani. Az adósságnak arra a részére pedig, amelyet nem lehet leíratni, fizetési moratóriumot kell kiharcolni. Az Országgyűlésnek törvényben kell megtiltania újabb nemzetközi hitelek felvételét államkötvények és MNB-kötvények piacra dobásával. Amíg leépül a külső tartozás, addig korlátozni kell a deviza kivitelét Magyarországról. Újból ellenőrizni kell a devizamozgást, hogy az ország fizetőképessége fennmaradhasson.

Az egyik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország csak kis részben kapott hiteleket államoktól és a nem privát nemzetközi pénzintézetektől. A külföldi kölcsönök nagy részét kereskedelmi, azaz magántulajdonú bankoktól vette fel és ma már elsősorban azoknak a kis befektetőknek tartozik, akik magyar állampapírokba és MNB-kötvényekbe fektették be pénzüket. Nekik nem lehet megtagadni a kölcsönök és kamataik maradéktalan és pontos visszafizetését. Aki tanulmányozza a részleteket az tudja, hogy ez is féligazságokat tartalmazó, lényegében félrevezető érvelés.

A Magyarországnak hitelező – magántulajdonban lévő – nagy kereskedelmi bankok és befektető intézetek mind rendelkeznek a megfizethetetlen hitelek leírását fedező biztonsági keretekkel. Azok a kisbefektetők, akik megvásárolták a magyar állam és az MNB hitelleveleit, ezekhez az értékpapírokhoz a nagybankok és befektetői alapok közvetítésével jutottak. Ezek pedig financiálisan elég erősek ahhoz, hogy veszteségeik fedezésére félretett alapjaikból a magyar államadósság egy részét leírják, elengedjék, átütemezzék. Ezek a pénzügyi intézmények és tulajdonosaik már busásan visszakapták befektetett pénzüket. Reálisan nem várhatják el, hogy a végtelenségig jussanak évi nettó 3 milliárd dollárhoz minden ellenszolgáltatás nélkül, csupán azért mert a pénzrendszer szabályozása az ő magánmonopóliumuk lett és olyan szabályokat hoztak és hozhatnak a jövőben is, amelyek mindig nekik – a hitelezőknek – kedveznek és segítségükkel ki tudják kényszeríteni, elvben a végtelen időkig, az adósságszolgálat további fizetését. Gyakorlatilag csak azért nem tudják ezt megtenni, mert az adósságra épült magánpénzrendszer matematikai okokból előbb vagy utóbb katasztrofálisan össze fog omolni. Pl. nem tartható sokáig, hogy a pénzvagyon volumene háromszoros ütemben növekedjen a reálgazdaság növekedéséhez képest.

Egy másik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország külföldi tartozása ma már nagyrészt a magánszektor által felvett kölcsönökből tevődik össze és olyan privát tartozásnak minősül, amelybe a közérdeket képviselő állam már nem szólhat bele. Ezt az adósságot természetesen másképpen kell leépíteni, mint az állam által felvett hiteleket. Ha a magyar gazdasági szereplők számára kellő mennyiségben fog rendelkezésre állni olcsó hazai hitel, akkor kevésbé lesznek rászorulva arra, hogy drága külföldi devizahiteleket vegyenek fel. A közpénzrendszer szilárd és folyamatos pénzellátása olyan tartós gazdasági növekedést tesz lehetővé, amely biztosíthatja a magánszektor számára, hogy külföldi kölcsönei jelentős részétől viszonylag rövid idő alatt megszabaduljon.

A magyar kormány és pénzügyi vezetés az adósság-elengedési tárgyalásokon utalhat arra a közismert tényre, hogy a nemzetközi pénzvilág vezető központjai – City of London, Bank of England, Wall Street és a Federal Reserve System, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – nem kérdezték meg az adósokat, amikor az 1974 után kihelyezett olcsó petrodollár milliárdok kamatait néhány hónap leforgása alatt – 1979 júliusától decemberéig – egy csapásra a háromszorosára emelték. Ezzel egyben az eladósodás mértékét is megháromszorozták. A kölcsönfelvevő országoknak, köztük Magyarországnak is, tehetetlenül kellett tudomásul venniük a róluk, de nélkülük hozott súlyos döntést./12/

Magyarországnak még maradék pénzügyi szuverenitására támaszkodva most kell válaszolnia erre az 1979-ben hozott egyoldalú zsaroló döntésre, amely kész helyzet elé állítva az országot, a magyar adósságot is megháromszorozta, és amely egyben lehetetlenné tette az adósságszolgálati terhek viselését további nagymértékű eladósodás nélkül. A magyar állam egyoldalú lépése – a megfizethetetlen adósság törlesztésének felfüggesztése – csak egy megkésett válasz lenne a pénzvilág vezérkarának 1979-ben hozott ugyancsak egyoldalú lépésére, amikor a kamatokat a háromszorosára emelte./13/

Egy ilyen lépés államférfiúi bátorságot igényel, de radikális fordulat nélkül a magyar társadalom erőforrásai továbbra is külföldre áramlanak úgy, hogy a magyar nép nem kap érte semmit cserébe. Meg kell szabadulni a Magyarországra importált - rákényszerített – magánpénzrendszertől! Az elszegényedésnek és a kamatfüggőségnek ezt a rendszerét, amely gyakorlatilag zsákutcába vitte az 1989 utáni magyar átalakulást, mert példa nélkül álló mértékben elszegényítette a magyar társadalom túlnyomó részét, mielőbb át kell alakítani közpénzrendszerré, még mielőtt a globális magánpénzrendszer – belső ellentmondásai következtében – katasztrofálisan összeomlik.

Ameddig haszonra dolgozó magánintézmények – a jogilag állami, de ténylegesen privát MNB és a kereskedelmi bankok – rendelkeznek a pénzteremtés és kamatra hitelezés monopóliumával, addig szükségszerűen fölénybe kerülnek minden más üzleti vállalkozással és magával az állammal szemben is. Ez utat enged a csoportönzés érvényesülésének, a pénzhatalommal való társadalmi méretű visszaélésnek, aláássa az egyenlő esélyek szabadságát, a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot, végső soron a demokrácia alapjait. A pénzrendszer Magyarországon 1989 után fokozatosan egy szűk réteg magánmonopóliumává vált. Ez a magánmonopolrendszer, mint már említettük, nemcsak ellentéte a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságnak, de a politikai hatalmat is elkerülhetetlenül egy szűk elit kezébe összpontosítja. Eddig egyetlen kormány sem tett kísérletet ennek a monopolhatalomnak a korlátozására. Az 1989 utáni kormányok és a különböző összetételű országgyűlések mind kiadták a kezükből az államirányítás és a kormányzás legfontosabb feltételét és eszközrendszerét képező monetáris hatalmat. Megelégedtek az alárendelt fiskális hatáskörrel. Beszedték az adót és összeállították a költségvetést, jól-rosszul elosztva annak 2/3-át, míg a harmadik harmadát már évek óta átutalják kamatként a pénzvagyon tulajdonosainak. (Így demokratikus kormányaink a magánpénzvagyon hivatalos és közpénzből fizetett kamatbeszedőivé is váltak.)

Jelenleg a monetáris és nem a fiskális hatalomnak van a döntő súlya a kormányzásban, mert minden elfogadott törvény és kormányintézkedés végrehajtása pénzforrásokat igényel. Ezeket a forrásokat pedig az igen korlátozott fiskális, adóztatási módszerek helyett monetáris eszközrendszerrel lehet és kell biztosítani. Monetáris eszközökkel előállított források nélkül ugyanis a politikai döntések egyszerűen nem hajthatók végre. Ezért Magyarországon valójában az dönt a legfontosabb stratégiai és politikai kérdésekről, aki ezt a monetáris hatalmat birtokolja. Olyan történelmi korszakban élünk, amikor nem lehet sem érdemben törvényeket hozni, sem az országot kormányozni, ha ennek a monetáris hatalomnak a belső szerkezetét, működési törvényszerűségeit legalább alapfokon nem ismerik a döntéshozók. Elfogadhatatlan az a törvényhozók részéről gyakran elhangzó mentegetőzés, hogy “nem tanult szakmám a közgazdaságtan és ezért nem értek – még alapfokon sem – a pénzügyekhez.” Aki most képviselői vagy más közhivatalt vállal, annak kötelező minimumként rendelkeznie kell bizonyos monetáris ismeretekkel is a pénzrendszer működéséről, mert e nélkül ma semmilyen kérdésben sem lehet helyes döntést hozni.

Amit a jelenlegi pénzrendszeren belül is megtehetünk

1. Korlátozni kell az MNB túlhatalmát, ezért az első teendő módosítani a feles törvénynek számító, tehát a jelenlegi kormány koalíció által egyedül is megváltoztatható, 1991. évi LX. törvényt. Meg kell tiltani, hogy az MNB elnöke saját hatáskörében 20 évre letitkosíthassa a társadalom egészét súlyosan érintő monetáris döntéseit. A társadalomnak joga van ahhoz, hogy tudja: mi történik a pénzével? /14/

2. Vissza kell állítani az 1996-os állapotnak megfelelően az u.n. “0-ás állományt”. (A magyar állam korábban kiadásai egy részét saját kibocsátású pénzzel finanszírozta és ezért nem fizetett kamatot. Ezt az összeget “0 kamatozású” tartozásként tartotta nyilván az MNB. Ezt a csaknem 2000 milliárd forintra rugó összeget alakították át piaci kamatozásúvá 1996-ban. Azóta az állam kamatot fizet a költségvetésből az MNB-nek, amelynek ezt, mint nyereséget, elvileg vissza kellene juttatnia a költségvetésbe, de ezt a valóságban eddig igen csekély mértékben tette meg, sorozatos veszteségeire való hivatkozással. Ezekért a veszteségekért komolyan eddig még senkit sem vontak felelősségre.

3. Vissza kell állítani az államnak az a jogát, hogy a költségvetési hiány egy részét (a költségvetés legalább 4-5%-át kitevő összeg erejéig) kamatmentes állami pénzteremtéssel finanszírozhassa drága, piaci kamatozású hitelek helyett. Bővíteni kell a kamatmentes finanszírozás egyéb lehetőségeit is és vissza kell térni az alacsony kamatozású állami hitelezés gyakorlatához. A konkrét feladathoz kötött kamatmentes állami finanszírozás nem okoz inflációt.

4. A jelenlegi monetáris gyakorlat kiiktatta a gazdálkodásból a termelő-kereskedelmi tevékenységet ösztönző kereskedelmi váltót és így eltűnt az a pénzügyi eszköz a gazdasági életből, amely a reálgazdasági szereplők között hitelez, azaz pénzt teremt, anélkül, hogy inflációt váltana ki. Miként azt Varga István (kézirat, 1999) megállapítja: “A bankkonszolidáció kapcsán az állam nem várta el a váltófizetés, azaz a végső leszámítolás helyreállítását, most a Postabank vagy az MFB, netán az MNB megsegítése során sem. A FIDESZ 600 pontos kormányprogramjában mindössze három sor foglalkozik a pénzügyi folyamatokkal, de annak sincs érdemi tartalma. A 40 pontos programból sem valósította meg a pénzügyi rendszer vállalkozásbaráttá tételét.” Haladéktalanul létre kell hozni – állami garanciális alappal – egy váltóleszámítoló intézményt, amely a bankrendszerben megteremti a reálgazdasági szereplők egymás közötti hitelezésének a mechanizmusát, mint végső leszámítoló. Varga István azt javasolja, hogy azokat a bankokat, amelyek ennek forgalmát akadályozzák, – működési engedélyük bevonásával – ki kell szorítani a bankszférából. Kétségtelen, hogy ily módon jelentős pénzforrást lehet megnyitni a reálgazdaság számára az infláció veszélye nélkül.

5. Következő lépésként meg kell kezdeni az állampapírok jegybankpénzzel finanszírozott felvásárlását és a befolyt ellenértéknek az állami költségvetésben történő felhasználását. Az adósságállomány ilyen módon való leépítése forrást teremt a halaszthatatlan állami feladatok finanszírozására. A költségvetés egyharmadát elnyelő kamatterhet néhány év alatt a negyedére lehetne csökkenteni. A reálkamat csökkenésével az infláció első számú oka is fokozatosan megszüntethetővé válna.

6. El kell érni, hogy a reálgazdaság profitja nagyobb legyen, mint az államkötvények kamata. Ennek hiányában – mutatott rá Kopátsy Sándor (kézirat, 1998) – nincs megfelelő gazdasági növekedés, hiszen a tőke és a megtakarítás a pénzpiacra mennek. Csak annyi állampapírt szabad kibocsátani, amennyi vevőre talál a reálgazdaságban elérhető profitnál kisebb kamatok mellett is. Az új jegybanki törvénynek ki kell mondania, hogy csak annyi államkötvényt szabad kibocsátani, amennyire a profitnál kisebb kamat mellett is van kereslet.

7. A reálgazdaság rendelkezésére álló pénzmennyiség, az M1 és az M2, bővítésével olyan helyzetet kell teremteni, amelyben a reálgazdaság kapacitásai optimálisan, minimális önköltséget eredményező módon vannak kihasználva. A jelenlegi magyarországi infláció oka nem a nagy kereslet, hanem a kamatterhek miatti magas költség. Ezt támasztja alá, hogy a magas infláció ellenére nagyon alacsonyak a profitok. A kamatterhek miatt folyamatosan emelni kell az árakat, mert egyébként veszteség keletkezne. Nem a kereslet, hanem annak a hiánya gerjeszti az inflációt. Magyarországon a kínálati árat ma a kapacitások jobb kihasználásával lehet csökkenteni. Jelenleg a bér sokkal kisebb költséget jelent, mint az állami elvonás, ezért a bérek visszafogásával nem lehet fékezni az áremelkedéseket.

8. Meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a költségvetés az elkülönített alapok fel nem használásával támogatja az MNB-t. A monetáris bázis a GDP-hez viszonyítva fele az 1986 évinek. Az MNB pénzügyi politikájának a következtében erőteljes pénzkivonás van folyamatban a reálgazdaságból. A magyar bankok mérlegfőösszege csak a GDP 70%, míg a többi rendszerváltoztató országé 140-150%, a nyugati országok esetében pedig a kétszeres ez az arány.

9. A bankrendszernek ismét hiteleznie kell a vállalkozásokat. Törvénnyel kell kötelezni a jegybankot és a kereskedelmi bankokat arra, hogy ne vonulhassanak ki az értékelőállító gazdasági tevékenység pénzügyi közvetítéséből. Mind a rendelkezésre álló pénztömegnek, mind e pénz monetáris kezelésének ismét a reálgazdaság működését kell szolgálnia.

10. Át kell venni a japán jegybank gyakorlatát. A Japán Nemzeti Bank kétévenként mintegy 1000 milliárd dollár kamatmentes jegybanki pénzzel látja el a japán gazdaságot, még sincs infláció, sőt egyedülálló jelenségként megjelent a negatív kamat. A japán kereskedelmi bankoknak nincs szükségük pénzbetétekre, ugyanakkor a reálgazdaság irányában szabadulni akarnak felesleges pénzeiktől, ezért teszik a lehető legolcsóbbá a banki hitelek felvételét. A JNB gyakorlata ismét bizonyítja, hogy a nagy erejű, kamatmentes vagy csekély kamatozású jegybankpénz nem okoz inflációt. Ezzel szemben a kamatozó államkötvényekkel való hitelpénzteremtés gerjeszti az inflációt. Az MNB-nek ily módon pont azoknak kell hozamot ígérnie, akik ezt a reálgazdaság jövedelméből kívánják kihasítani. Azért kell egyre több pénzt kibocsátani, hogy pótolni lehessen a forgalomban lévő pénzmennyiségben így keletkező hiányt. Ezzel az MNB állandósítja a funkció nélküli pénzkibocsátást.

11. Az államvezetés, az Országgyűlés és a kormány lemondott a pénzkibocsátás jogáról és ma már döntően csak külföldi kölcsönök felvételével, denominált devizában gyarapítja a forgalomban lévő pénzt. Így garantálva van továbbra is a folyamatos eladósodás és a forgalomban lévő pénz szűkössége által okozott gazdasági restrikció fennmaradása. Meg kell szüntetni a forint kicserélését külföldi valutára. Ne csupán denominált pénz legyen az országban, mert ez bármikor kivonható és túlságosan kiszolgáltatja az országot a külföldi befektetőknek. A pénzkibocsátás jogát az állam, a demokratikus kormány legalább részben vegye vissza. Korlátozza az MNB által begyűjtött valutatartalék volumenét, mert az a szükségesnél nagyobb kamatterheket jelent a magyar társadalom számára.

12. Az Országgyűlés és a kormány leállíthatná a bank-, hitel- és adóskonszolidációra fordított állami hitellevelek után a kamatok fizetését. A túlfizetett bankszektor ne élősködjön még hosszú évekig a társadalom nyakán, bezsebelve az államkötvények sok százmilliárdra rugó kamatait. A társadalomnak százmilliárdos veszteségeket okozó banki vezetők ne húzhassanak havi 8-9 millió forintos jövedelmeket. Ha a veszteség a költségvetést terheli, akkor a demokratikus közhatalom korlátozhassa az aránytalanul magas juttatásokat.

Eme – a teljesség igénye nélkül – felsorolt javaslatok a jelenlegi pénzrendszeren belül maradva is 
évi 500-600 milliárd forintra rugó megtakarítást eredményezhetnének a költségvetés számára.

Mit tehetünk most? (2005-ben)

Első lépésként – a tömegtájékoztatási intézmények útján lefolytatott széleskörű társadalmi vita keretében – fel kellene világosítani a magyar társadalom minél nagyobb részét a jelenlegi pénzrendszer valódi természetéről, arról, hogy ezt a rendszert a nemzetközi és hazai pénzügyi elit a saját magántulajdonaként működteti és a kamatmechanizmus révén folyamatosan és egyre növekvő mértékben kisajátítja magának a társadalom többsége munkájának az eredményét. Második lépésként el kellene érni, hogy a kizsákmányoló kamatrendszer megváltoztatása a következő parlamenti választások központi témája legyen, mivel amagyar társadalom bajai a szegénységben gyökereznek, ennek pedig elsőszámú okozója a társadalmat fojtogató kamatrendszer.

Fel kell tárni, hogy a jelenlegi koalíció lényegében ugyanazt a monetáris politikát folytatja, mint az előző szociál-liberális kormány: a fiskális politika némi megváltoztatásával tovább működteti a társadalom erőforrásait elszivattyúzó monetáris rendszert, és változatlanul fenntartja a fosztogató kamatrendszert. Választani tehát nem a csaknem teljesen azonos pénzügyi politikát folytató szociál-liberális és a jelenlegi FIDESZ vezette polgári koalíció között kell, hanem egyrészt a pénzügyi elit érdekeit 1989 óta fenntartás nélkül kiszolgáló valamennyi kormányzat eddigi pénzügyi politikája és másrészt a pénzügyi szuverenitás helyreállítására, a magánpénzrendszer közpénzrendszerré átalakítására és a fosztogató kamatrendszer felszámolására törekvő új politika között. A társadalom akaratát a választott szerveknél gyakran hitelesebben kifejező civil szervezetek által képviselt egyik alternatíva a “Magyar Modell.” Mivel a pénzügyi elit és a tőle függő politikai elit nem érdekelt egy ilyen társadalmi vita lefolytatásában, mindent el fog követni, hogy a “Magyar Modell” széleskörű megvitatására sem az elektronikus, sem az írott tömegtájékoztatásban ne kerülhessen sor. Ezért egyelőre csak az alulról jövő társadalmi kezdeményezések, a civil szervezetek aktív együttműködése és az internet által nyújtott nyilvánosság fokozottabb kihasználása jöhet számításba.

A választott képviseleti szervekkel az a legfőbb probléma Magyarországon, hogy a választási programok betartása alkotmányosan nem kötelező és az elmúlt évtized tényei szerint a pártok hatalomra kerülve – döntő mértékben – nem azt a programot hajtják végre, amelynek alapján elnyerték a választók többségének a bizalmát. A választók pedig semmilyen eszközzel sem rendelkeznek, hogy kikényszerítsék a választási ígéretek betartását. Így a következő választás tétje csupán az, hogy legközelebb melyik párt (pártok) kerüljenek abba a helyzetbe, hogy megszeghessék választóiknak tett ígéreteiket. Népi alkotmányozással kötelezővé kellene tenni, hogy a kormányprogramok minden lényeges kérdésben azonosak legyenek a választók felé hirdetett választási programokkal. Ennek kikényszerítésére alkalmasak lehetnének az ellenőrzési feladatokkal alkotmányosan is felruházott civil szervezetek.

Az a mentegetőzés, hogy más nyugati országokban is ehhez hasonló áldemokratikus a gyakorlat, elfogadhatatlan. Miért kell egy áldemokratikus, rossz gyakorlatot utánozni? Csak azért, mert csatlakozni szeretnénk az Európai Unióhoz? Tudomásul kell vennünk, hogy amíg a mérsékelt integráció előnyös lehet, addig az önfeladó, bekebelező-beolvasztó, vagyis szervilisen eltúlzott integráció bizonyosan hátrányos és káros. Csak a nemzeti szuverenitást megtartó és a nemzetállamoknak az önkéntesség alapján folyamatosan megújuló nemzetközi társulása fogadható el valóban demokratikusnak. Ebből a szempontból az Európai Unió súlyos demokrácia deficitben szenved, mivel csak belépni lehet az Unióba, de onnan távozni már sem önkéntesen, sem kizárással nem lehet. Az Európai Unió csak megbüntetheti azt a tagját, pl. jogai felfüggesztésével, amelyik nem teljesíti szerződéses kötelezettségeit. De aki egyszer tagja lett az Uniónak, az tagja marad örökre. Ezért már most nagyon vigyázni kell arra, hogy harmonizáció címén mit veszünk át.

Van azonban több jó példa is arra, hogy miként kell a nemzeti szuverenitáson alapuló állami önállóság és a nemzetközi integrációhoz tartozás előnyeit optimálisan összhangba hozni. Ezúttal csak a hazánknál kisebb Dánia példáját említem. Ez az ország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak is. Lakói azonban több népszavazáson úgy döntöttek, hogy nem adják fel saját pénzrendszerüket, központi bankjukat, nemzeti valutájukat és megőrzik pénzügyi szuverenitásukat. A legértékesebb dán földeknek – a maastrichti szerződés érvénybe lépése után is – csak dánok lehetnek a tulajdonosai és még dán útlevelüket is megtartják ennek a skandináv országnak a polgárai. Az integráció tehát összeegyeztethető a nemzeti érdekek érvényesítésével, ha ezeket az érdekeket nem szervilis politikusok, hanem népüknek elkötelezett demokraták képviselik.

A nemzetek, mint etnikai-kulturális közösségek, és a nemzetállamok, mint érdekérvényesítő szuverén hatalmi központok, küldetése nem ért véget, csak megváltozott. A nemzetállamokat nem felszámolni, hanem segíteni kell, hogy új feladataikat – a nemzeti érdekek folyamatos képviseletét és érvényesítését az államok fölötti integrációs intézmények kollektív döntési rendszerében – minél sikeresebben tudják ellátni. Fel kell készíteni a nemzetállamokat arra, hogy együttesen képesek legyenek – a közvetlen és közvetett demokrácia alulról jövő módszereivel – ellenőrizni nemcsak a nemzetközi integrációs szervezetek államok feletti közintézményeit, de a multinacionális vállalatbirodalmakkal összefonódott nemzetközi fináncoligarchia transznacionális hálózatát és annak külön intézményrendszerét is. Meg kell erősíteni a nemzetállamokat, hogy ellen tudjanak állni e globálisan megszerveződött magánhatalom hegemón törekvéseinek, hogy az rejtett-rejtőzködő hálózatával és álcázott módszereivel ne befolyásolhassa és ellenőrizhesse a nemzetállamokat tömörítő közjogi integrációs szervezetek közösségi hatalmát. Az egyensúlyt biztosító középút – az integrációs önfeladás és a nemzetállami elkülönülés két véglete között – a nemzetállamok önkéntes, folyamatosan megújuló és alulról ellenőrzött társulása lehetne. A globalizmus és a nemzetek felettiség túlzásait csak a nemzetállamok megőrzendő szuverenitása korlátozhatja. A globális pénzrendszer szélsőséges kilengéseit – természetes fékrendszerként – csak a nemzetállamok egyéni és kollektív érdekérvényesítő ereje csillapíthatja. A magán pénzhatalom szélsőséges individualizmusát csak a társult nemzetállamok demokratikus kollektivizmusával lehet kiegyensúlyozni.

A közpénzrendszer és a földjáradék

Indokolt utalni arra a veszélyre, hogy a közpénzrendszerre való áttérés esetén a spekulációs pénzvagyon majd a földbirtokba menekül, hogy az elveszített kamatokért a földjáradékkal kárpótolja magát. Ezért már most érdemes elgondolkodni azon, hogy miként lehetne a földjáradékot bezsebelő ingatlanspekulációt korlátozni hazánkban. A gazdaságtörténet ismert ténye, hogy mindig több földet vásároltak akkor, amikor alacsony volt a kamat. Mivel a pénzhez hasonlóan a föld is életbevágó fontosságú minden ember számára, ezért bármit teszünk, szükségképpen használnunk kell a földet. Az élet éppenúgy elképzelhetetlen a föld nélkül, mint levegő vagy víz nélkül. A földnek ezért mindig az emberek közösségéhez kell tartoznia. Ez a közösség aztán haszonbérletbe adhatja azoknak, akik azt megművelik, hasznosítják. Számos európai országban ez volt a gyakorlat egészen addig, amíg a római jog bevezetésével nem tértek át a földmagántulajdonra a középkor végén. (Magyarországon, pl. a székelyeknél mindvégig fennállott a közösségi földhasználat.)

Századunkban alapvetően két földhasználati rendszert alkalmaztak. A szocialistának nevezett országokban az állami tulajdonlás és földhasználat különböző változatai és fokozatai érvényesültek, míg a kapitalista rendszerű országokban a föld magántulajdona és használata a gyakorlat a mai napig. A reálszocialista közösségi földhasználat, akár állami-gazdasági, akár kolhoztípusú-szövetkezeti formáját nézzük, sokkal kevésbé bizonyult hatékonynak, mint a föld magánhasználata. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire különböző volt a háztáji földek és a szövetkezeti földek termésátlaga a háztáji művelés javára, mivel ez utóbbiban érvényesült a magánérdek és a személyes felelősség.

Éppen ezért az Európai Unióban és Magyarországon is a legelőnyösebb megoldásnak a magánhasználat és a közösségi tulajdonlás összekapcsolása látszik. Ez egyszerre segítené az egyéni törekvések kibontakozását és a szociális igazságosság érvényesülését. Egy ilyen kombinált földhasználat bevezetése azonban komoly akadályokba ütközik. A mai földbirtokosok – legalábbis a demokratikus országokban – földjüket vagy vásárolták vagy törvényesen örökölték. Éppen ezért igazságosan csak törvényes kisajátítás útján és megfelelő összegű kártérítés fizetése ellenében lehet a jogállamnak megfelelő új helyzetet kialakítani. Az Európai Unióban az egyes községek nem képesek az új földhasználati formának a kialakítására pótlólagos pénzeszközök biztosítása nélkül. Ezt a pénzt úgy is elő lehetne teremteni, hogy valamennyi földre az értéke 3 százalékának megfelelő ingatlanadót vetnének ki.

Ez Magyarország esetében azt jelentené, hogy az önkormányzatok ebből az összegből felvásárolnák a területükön található eladásra kínált földingatlanokat évről-évre. Ilyen módon 33 év leforgása alatt az önkormányzatok a teljes földterület tulajdonosai lehetnének. Az így köztulajdonba került földet aztán haszonbérletbe adhatnák magántermelőknek. Egy másik megoldásnak kívánkozik az, hogy a 3 százalékos értékadó helyett a tulajdonosok kötelezettséget vállalnának arra, hogy 33 év elteltével ingatlanukat eladják az önkormányzatnak. Ezután is művelhetnék földjeiket, de már nem mint tulajdonosok, hanem mint haszonbérlők és a föld mindenkori piaci értékéhez igazodó földhasználati díjat kellene fizetniük az önkormányzatnak. Ezen túlmenően a haszonbérleti díjat meghatározott idő elteltével rendszeresen hozzá kellene igazítani a föld aktuális forgalmi értékéhez. Enélkül a kiigazítások nélkül újból munkanélküli jövedelemhez jutnának azok, akik földjüket egy korábbi időpontban vették haszonbérletbe és ezért kisebb összegű haszonbért kötelesek fizetni. További lehetőség lenne, hogy a bérleti díjak megállapításánál az önkormányzat figyelembe vegye a szociális és a környezetvédelmi szempontokat.

Egy ilyen reform azonnal véget vetne a föld- és telekspekulációnak, mivel a nem hasznosított földtulajdon az ingatlanok árának csökkenése miatt azonnal eladásra kerülne a várható veszteségek elkerülése végett. Minél több ingatlan kerülne piacra, annál inkább esnének az árak. Ez pedig egyre több földművelő magyar embernek nyújtana lehetőséget arra, hogy gazdálkodjon. Ez a megoldás a többi szegény ország lakói számára is fontos lenne, mert jelentősen növelhetné az élelmiszertermelést. A haszonbérlők ugyanazokat a jogokat élveznék, mint a jelenlegiek. Vagyis beépíthetnék a bérelt területeket a helyi előírásoknak megfelelően, továbbá eladhatnák vagy utódaikra hagyhatnák azokat, harmadik személynek bérbe adhatnák egészen addig, amíg a haszonbérleti díjat megfizetik. A haszonbérlethez nyilvános árverésen lehetne hozzájutni. Egy ilyen megoldás hosszútávon igen nagy pénzterhet venne le a munkát végzők válláról, mert végső soron mindig ők fizetik meg az ingatlanspekulánsok nyereségeit. A felvázolt megoldással fel lehetne számolni a pénz- és ingatlanspekulációt. Ugyanakkor nem sértené a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek sem a legitim érdekeit. Mégis lehetővé tenné egy olyan rendszer kialakítását, amelyben többé már nem élvez egy elenyésző kisebbség aránytalan előnyöket a többség költségére és kárára. Nem kétséges, hogy az itt vázolt földreform széleskörű ellenállásba ütközik. Ez azonban nem változtat azon, hogy keresni kell a konkrét megoldásokat, amelyek a földhasználat tekintetében is kivezetnék a magyarokat az uzsoracivilizáció zsákutcájából. Bármely megoldás elfogadható, amely felszámolja az ingatlanspekulációt és igazságosan osztja el a magyar földből – az egész nemzet közös tulajdonából – származó hasznot. Magyarország kezdeményező lehetne ezen a téren. Nem a hibásnak bizonyult külföldi megoldásokat kell erőltetni, hanem megtalálni a szabad földművelő magyar polgárok Kertmagyarországának saját útját.


Milyen adórefomra lenne szükség?

Ökológusok becslése szerint a világgazdaság termelésének mintegy a fele környezeti hatásait tekintve veszélyesnek minősíthető. Egy valódi pénzreform és földreform fokozatosan enyhítene a gazdasági növekedés kényszerén, de a természeti környezet könnyelmű és felelőtlen rombolását nem szüntetné meg. Ezért két irányban is módosítani kellene az adórendszeren az Európai Unióban és Magyarországon is. Egyrészt a jövedelem adóztatása helyett a termékeket kellene megadóztatni. Másrészt a termékek ökológiai költségeit bele kellene számítani a termékek adójába. A kamatmechanizmus jelenlegi kényszere az emberi szükségletektől elszakadt felesleges termelést is ráerőltet a gazdaságra. Ez a lényegében értelmetlen kényszertermelés pótolhatatlan természeti forrásokat pusztít el. Noha Magyarországon jelenleg nincs megfizetve a munkaerő, sőt jelenleg a magyar bérek a legalacsonyabbak még lengyel, cseh, horvát és szlovén összehasonlításban is, ennek ellenére a multinacionális vállalatok által bevezetett és a drágává vált emberi munkaerőt kiküszöbölő modern technológiák hazánkban is egyre inkább megterhelik a természeti környezetet. Ha a környezeti ártalmak és az említett pótolhatatlan erőforrások a jelenleginél jobban meg lesznek adóztatva, akkor a termékek árai emelkedni fognak. Ennek következtében egy bizonyos ponton már nem lesz kifizetődő erőltetni a modern és még modernebb, igen költséges technológiák bevezetését hazánkban. A különböző tényezők együttes hatásának az eredményeként az is elképzelhető, hogy ismét olcsóbb lesz az élő munkaerő alkalmazása nemcsak Magyarországon, de a legfejlettebb országokban is.

Az Európai Unió országaiban a társadalom ma kétszer is fizet, ha valaki egy modern gép beállításával elveszíti a munkahelyét. Egyrészt le kell mondania a dolgozó által fizetett jövedelmi adóról, mivel a gépekből származó jövedelem nincs a munkásokéhoz hasonló módon adóztatva, másrészt munkanélküli segélyt kell folyósítania az elbocsátottak számára. A jövedelmi adó és a szociális járulék fizetése alóli kibúvás egyik legeredményesebb módja így a fekete munka igénybevétele lett. Ezért nemcsak Magyarországon, de az Európai Unió országaiban is igen tetemes a feketegazdaság részaránya. Ha nem lenne jövedelmi adó, akkor az árnyékgazdaságra már nem lenne szükség, és ez a rejtett gazdaság is hozzájárulhatna a nemzetgazdaság egésze teljesítményének a növeléséhez.

Egy ilyen adóreform esetében nem csökkenne az életszínvonal, mert a termékek árának az emelkedését ellensúlyozná az adómentes jövedelem nagyobb vásárlóereje. Ez elvezethet egy környezetvédelmi szempontból sokkal ésszerűbb fogyasztói magatartáshoz. Ezeket a változtatásokat ma már nem lehet az egyes nemzetgazdaságok szintjén kielégítően végrehajtani. Ha megdrágul a természeti környezet megterhelése, akkor a szegényebb országok fokozottan ki lesznek téve a környezetszennyezés exportjának a fejlett ipari országok részéről. Egy pénz- és földreformmal egybekötött adóreform számos környezetvédelmi probléma megoldását is elősegíthetné. Csak ezen három reform kombinációja vezethet el optimális megoldáshoz. Így lehetne véget vetni a pénzvagyon természetellenes növekedésének, a szegénység további fokozódásának, a jelenleg elkerülhetetlennek látszó gazdasági és társadalmi összeomlásnak. Mind az emberiség, mind a természet csak akkor lélegezhet fel, ha ki tudja szabadítani magát a rátelepült uzsoracivilizációból.


Van alternatíva

Ehhez az első lépés tudni, hogy van alternatíva. A második lépés már sokkal nehezebb. Le kell küzdeni azok ellenállását, akiknek nem érdeke, hogy a pénzközpontú, kamatszedő civilizációt egy természetes gazdasági renden nyugvó, emberközpontú új világrend váltsa fel. A jelenlegi rendszer haszonélvezői ezért követnek el mindent, pl. a kamat- és inflációmentes pénzrendszert kidolgozó Silvio Gesell nézeteinek az elhallgatása érdekében is. Winston Churchill mondotta a Harvard Egyetemen 1943-ban:

“sokkal kifizetődőbb annak az ellenőrzése, hogy mit gondoljanak az emberek, mint országokat elfoglalni és lakóikat kizsákmányolni. A jövő birodalmai az emberi agyat ellenőrző birodalmak lesznek.”

Magyarországon ma kettőshatalom van. Az egyik az egyre gyengülő szervezett közhatalom, amely még formálisan demokratikus ellenőrzés alatt van és amelynek központi intézményei a parlament és a kormány. A másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom hálózata, amely elsősorban a jelenlegi pénzrendszernek köszönheti létét. Ennek a sokfelé elágazó és a döntési központokat lefedő HÁLÓZATNAK az egyik kulcsfontosságú intézménye a de facto privatizált félállami jegybank, amely nem áll többé a társadalom demokratikus kontrollja alatt. Hogy a jelenlegi alibi demokráciában mennyire nem számít a választópolgárok akarata és mennyire könnyű félretolni még a formálisan biztosított népszavazás jogát is, arra jó példa a termőföld tulajdon-szerzéssel kapcsolatos, – több mint 300 ezer aláírással támogatott – népszavazási kezdeményezés elutasítása a leváltott szociál-liberális többségű parlament által.

Valódi rendszerváltás akkor lesz Magyarországon, ha a pénzrendszer irányításának az életbevágóan fontos közügye ismét a köz - azaz a demokratikus állam – ellenőrzése alá kerül, ha áttér az ország a magánpénzrendszerről a közpénzrendszerre. Földgolyónk, a levegő, a víz, a termőföld, úthálózatunk és a gazdasági élet útrendszere, – a pénzrendszer – is csak köztulajdonban lehet, hogy működhessen az egyéni teljesítményt az azonos esélyek alapján kibontakoztató piacgazdaság és politikai kifejeződése a nem formális, hanem tartalmi demokrácia. Csak az uzsorajövedelmet biztosító magánpénzteremtés és kamatmechanizmus megszüntetésével lehet beindítani a tartós gazdasági növekedést, felszámolni a munkanélküliséget, az inflációt, és visszaállítani az értékteremtő munka és teljesítmény becsületét. Végezetül fontossága miatt megismételjük, hogy csak a pénzrendszer demokratizálásával lehet megszabadulni a ránk telepedett pénzmonopólium jelenlegi uzsora-diktatúrájától, amely a demokratikus formák és látszatok mögé bújó arctalan uralom, de amely ugyanolyan könyörtelenül leigázza és megalázza az embereket, mint a nyílt, – fizikai erőszakra – támaszkodó diktatúra. Csak a népszuverenitást helyreállító közpénzrendszer bevezetésével lehet kikerülni a jelenlegi morbid és dekadens uzsoracivilizációból és áttérni egy egészséges emberközpontú társadalomra Magyarországon is.

források:
2005. / Dr. Drábik János: A pénz diktatúrája:
http://mek.oszk.hu/06800/06897/html/0809.htm

 egyéb: