Miért minősíthető szuperkorporációnak az Egyesült Államok?

102-0416104310-usa-corp-logoA közönséges korporációhoz hasonlóan az Egyesült Államok is elsőbbséget ad a profitérdekeknek az emberiség általános-egyetemes érdekeivel szemben. A korporáció lényegénél fogva kizsákmányoló szervezeti képződmény. Tehát nem arról van szó, hogy a korporációk kizsákmányolják az embereket, hanem a korporáció belső lényegéhez tartozik, hogy kizsákmányoló. A korporációk már jogi szabályozottságuknál fogva is arra vannak kötelezve, hogy minden más szempontot megelőzve maximalizálják a részvénytulajdonosok profitját. Amikor tehát érdek-összeütközés keletkezik, a korporáció elkerülhetetlenül azt a megoldást választja, amely pénzügyileg többet hoz, és elveti azt, amely kevésbé hasznot hozó, de a közérdeket szolgálja. Ennek a végeredménye a kizsákmányolás.

water-pollution-1Az egyik legnyilvánvalóbb terület, ahol a korporációknak ez a természete nyilvánvalóvá válik, a környezetvédelem. Ha aközött kell egy korporációnak választania, hogy mi az, ami kedvezőbb a természeti környezet megőrzésének, a környezet szennyeződés elkerülésének, vagy pedig mi kedvezőbb annak, hogy még nagyobb hasznot tudjon előállítani, teljes biztonsággal állítható, hogy a környezetvédelem húzza a rövidebbet. Ha azonban van olyan erős jogrendszer, amely keményen szankcionálja a környezetszennyeződést, akkor a korporáció természetesen kényszerűségből dönthet másképp is. Ha azonban ezeket a szabályokat a dereguláció során megszüntetik, akkor az kivétel nélkül mindig a természeti környezet még felelőtlenebb kihasználásához vezet.

Ugyanez a kizsákmányoló természet mutatkozik meg a munkabérek vonatkozásában. Hallgatólagos együttműködés van a korporációk között a bérek leszorításában. A monopolhelyzetben lévő korporációk – nem teljesen kielégítve a keresletet – képesek termékeiket magasabb áron eladni és jövedelmüket lényegesen megemelni, származzon az akár a leszorított munkabérekből vagy a túlzottan nagy profitból. Az elmúlt két évtizedben a korporációknak ez a kizsákmányoló természete megnyilvánult abban, hogy például az Egyesült Államokból és más iparilag fejlett országokból a termelő vállalatok az alacsony munkabérű, és más szempontból is költségkímélő országokba települtek át. Ez egyrészt rendkívül hátrányos a fejlett ipari országok dolgozó rétegei szempontjából, másrészt a befogadó országok munkaerejének a fokozottabb kizsákmányolásához vezetett.

chinese-workers-steal-iphonesA korporáció minden egyéb szempontot, megfontolást, követelményt egyetlen dimenzióra – a pénzbeli számosságra – redukál. A korporációknak a Harmadik Világbeli országokban az amerikai vagy nyugat-európai munkavállalók bérének csak a töredékét kell megfizetniük. A “harmadik országokban” a munkabér csak akkora, hogy a legalacsonyabb szinten teszi lehetővé a munkaerő reprodukcióját. Az a szempont, hogy az adott munkavállaló is ember, akinek igénye lehet képességei optimális kifejtésére – számításba sem jön. E neoliberális gazdaságpolitika hívei azzal érvelnek, hogy mindezt nem lehet kizsákmányolásnak tekinteni, hiszen a külföldi dolgozók így munkához jutnak. Ha pedig többre tartanának igényt, akkor munka nélkül maradnának. Akik így érvelnek, nem veszik figyelembe, hogy ezekben a gyakran önkényuralmi politikai berendezkedésű országokban hiányzik a gazdaság és a munka világának a kellő szabályozása. Arra sincsenek tekintettel, hogy tömegesen dolgoznak gyermekek rendkívül fárasztó körülmények között, napi 14 órát. Ez visszaélés a munkát végzők jogaival, amit az tesz lehetővé, hogy nem léteznek a megfelelő munkajogi és egészségügyi előírások. Ezért fizethetnek a korporációk rendkívül alacsony béreket.

Ehhez kell számítani azt is, hogy ugyanezen országokban rendkívül lazák a környezetvédelmi előírások. Azok a korporációk, amelyeknek Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában csak nagy költségekkel működhetnének, mert jelentős összegeket kellene beruházniuk a természeti környezet rehabilitálásába, joggal mondják: miért tegyék ezt, amikor szinte költségmentesen tehetik ugyanezt a Harmadik Világbeli országokban.

Ennek a gazdasági magatartásnak szinte természetes kiegészítője az, hogy a korporációk készek együttműködni és összejátszani a despotikus rendszerekkel. A korporációknak ez a mindenütt tetten érhető hajlama arra, hogy a kölcsönös haszon érdekében együttműködjenek diktatórikus rendszerekkel, olyan lényeges szempont, amelyről e neoliberális gazdasági rendszer támogatói nem beszélnek, illetve elintézik azzal, hogy ez a globalizáció.

A korporációknak az egyik legkártékonyabb tulajdonsága, hogy kiharcolták maguknak a jogi személy státuszt. Egy jogi személy természetesen nem személy, hanem jogi absztrakció. De olyan absztrakció, amely igényt tart arra, hogy ugyanolyan jogok, előjogok és védettségek illessék meg, mint az élő, természetes személyt. Itt rá kell mutatni, hogy alapvető különbség van a jogok és az úgynevezett privilégiumok között. A természetes személyiségű embert azért illetnek meg elidegeníthetetlen, mert embernek született. Ezeket a jogokat, ha valaki vallásos, akkor isteni eredetűnek – ha nem vallásos, akkor a természeti törvényekből levezethető jogoknak tekinti. Ezzel szemben az előjogok, kedvezmények olyan ember által nyújtott privilégiumok, amelyeket az egyik ember nyújt a másiknak, és amelyek ezért vissza is vonhatóak. Tehát az alapvető emberi jogok és politikai szabadságjogok elidegeníthetetlenek. Ezzel szemben a kedvezmények, privilégiumok, védettségek visszavonhatóak.

Ebből következik, hogy egy jogi személyt nem illethetnek meg kizárólag a természetes személyhez kapcsolható emberi jogok és politikai szabadságok. Amikor az Egyesült Államok alapító atyái, akik a Felvilágosodás eszméit és a puritánok erkölcsi értékrendszerét követték, létrehozták az Egyesült Államok kormányzati rendszerét, gondosan ügyeltek arra, hogy ez az államszervezet alá legyen vetve a természetes személyekből álló polgároknak. A leghatározottabban kiderül az Alkotmányból, hogy az állam az isteni vagy természetjogi eredetű elidegeníthetetlen jogokkal rendelkező természetes személyek közös akaratából létezik.

corporations-over-wethepeopleAmikor azonban az amerikai Alkotmány szövegébe beépítették az úgynevezett 14. alkotmány-kiegészítést, akkor az amerikai kormányzati rendszernek egy a korábbitól lényegesen különböző változata jött létre. E szerint az 1868-ban elfogadott alkotmány-kiegészítés szerint az emberek vannak alárendelve az államnak és a kormányzatnak, és nem fordítva. Ez az alkotmány-kiegészítés bevezette, hogy a természetes személyiségű embereknek járó emberi jogokat és politikai szabadságjogokat az állam nyújtja és nem fordítva. Ezt a fordulatot úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az alapító atyák olyan alkotmányt fogalmaztak meg, amely egy, atermészetes személyiségű emberekből álló köztársaságot hozott létre. Ezzel szemben a 14. alkotmány-kiegészítéssel módosított Alkotmány demokráciává torzította ezt a köztársaságot, amely azonban alapvetően különbözik az alapító atyák eredeti elképzeléseitől.

Mi a különbség a demokrácia és a köztársaság között?

A demokráciában az állam a szuverén és kegyet gyakorolva biztosít jogokat polgárainak. A köztársaságban a természetes személyiségű polgárok együttesen szuverének. A hús-vér polgárok közös szükségleteik és érdekeik hatékonyabb intézése érdekében bizonyos jogokat átruháznak az államra, amelyet azonban az államtól szükség esetén vissza is vehetnek. A köztársaságban tehát természetes személyiségű polgárok rendelkeznek egy közügyeket ellátó intézménnyel, amely alá van vetve a szuverén polgárok közösségének. Ezért a polgárok ezt az államot és kormányzatot módosíthatják is. A demokráciában viszont nem a polgárok, hanem az állam a szuverén. Övé a végső szó, és ő dönti el, hogy mennyi jogot biztosít a polgárainak és milyen feltételekkel.

14. alkotmány-kiegészítés esetében az történt, hogy a felszabadított színes bőrű lakosságnak állampolgári jogokat biztosítottak. Ezeknek a szintje, legalábbis papíron, megegyezett a fehérbőrű polgárokat megillető jogok szintjével. Valójában itt azonban nem az történt, hogy a színes bőrűek lettek egyenlők a fehérekkel, hanem az történt, hogy az állampolgárok egésze, színes bőrűek és fehérek egyaránt, a köztársasági államformából, ahol az állampolgárok voltak a szuverének és tőlük függött az állam, átkerültek egy olyan rendszerbe – demokráciába – ahol az állam és a kormány a szuverén, övé a végső szó és ő biztosít jogokat polgárainak. Ez a fordulat tette lehetővé, hogy egy jogi absztrakció – a jogi személy – ugyanolyan jogokat igényeljen magának, mint a természetes személyiségű állampolgár. A korporációs képződmények, ezek az objektiválódott jogi absztrakciók így teljesen egyenlő jogállásúakká váltak a hús-vér emberekkel, a természetes személyiségű állampolgárokkal. Ez a mesterséges változtatás ellentmond a természet rendjének, de társadalmilag és gazdaságilag sem kívánatos. A korporációnak nevezett, objektiválódott jogi absztrakció nem tarthat igényt annyi jogra, mint ami hús-vér ember természetes velejárója másik embertársához való viszonylatában.

Ha mélyebben átgondoljuk, akkor megállapíthatjuk: valójában nem a korporációk jutottak a köztársaság szuverén polgárának a jogi státuszához, hanem a köztársaságot váltották fel egy sokkal igazságtalanabb rendszerrel, a demokráciával. Ennek eredményeként a természetes személyiségű emberek – Isten teremtményei vagy a természet törvényei következtében létrejött különleges élőlények – jogai csökkentek, és egy szintre kerültek az objektíválódott jogi absztrakciónak, a korporációnak a jogaival. Ennek az az eredménye, hogy a korporációknak ma már ténylegesen sokkal több hatalmuk és befolyásuk van a társadalomban, mint amennyi elfogadható lenne egy természetes emberi közösségben.

A korporációk vagyonosodása korlátlan, mert el van szakítva a teljesítménytől. A természetes személy vagyonosodása viszont teljesítményétől függ, de ezt a vagyont a korporációs túlhatalom el tudja vonni tőle. Ezt jól mutatja, hogy Amerikában az állampolgároknak azt a tevékenységét, amely a létfenntartásukat szolgálja a kereskedelmi jogi kódex szabályozza nem pedig a “common law”, vagyis a természetes személyek viszonyaira mértékadó általános jog. Ezt a különbségtételt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a személyhez kapcsolódó termőföld jogát a mindenki számára szabadon álló tenger jogával váltották fel. Ennek a változásnak az eredményeként a természetes személyek is egyszemélyes korporációkká alakultak, akik felcserélték a köztársaságot demokráciára, elidegenítetlen jogaikat az államtól kapott jogokra, saját szuverenitásukat pedig a korporációk szuverenitására. Mindez elvezetett a legalizmusnak abba az útvesztőjébe, ahol már semmi sem az, aminek látszik. Ezt a művi világot divatos kifejezéssel élve “mátrixnak” is nevezhetjük. Ebben megtalálható a szabadságnak a látszata, de ez a szabadság már nélkülözi a lényeges alapokat, elsősorban azt, hogy minden egyes ember rendelkezhessék saját munkájának eredményével, és teljesítményét senki ne vehesse el tőle sem rendőrállami módszerekkel, sem pénzuralmi technikákkal. Személyes teljesítményhez kötődő vagyon nélkül az önrendelkezés és a szabadság valójában csak látszat.

575819_434230519940502_1809912278_nMindezek figyelembe vételével állítjuk azt, hogy az Amerikai Egyesült Államok egy globális hatókörű szuperkorporációvá alakult át. Ez a szuperkorporáció tűnik a világtörténelemben eddig ismert leghatalmasabb és legkíméletlenebb birodalmi képződményének. Az Egyesült Államok is elsőbbséget ad a pénzközpontúságnak, a korlátlanul növelhető profitnak, az emberközpontúsággal, az emberi képességek és lehetőségek optimális kifejlesztésével szemben. John Perkins, Jeremy R. Hammond és más szerzők szerint is az Egyesült Államok, mint szuperkorporáció, eltérően működik az olyan transznacionális vállalatbirodalmaktól, mint például az Unocal vagy a Haliburton. Inkább a maffiához hasonlítható a működése, mert lehetősége van, hogy csapást mérjen minden versenytársára, amely veszélyeztetheti a fennálló rendet és kivételezett helyzetét. Itt is az az elv működik, hogy “csak az üzletet kell nézni, minden személyes szempont félretételével”. (“Nothing personal, just business”). De a szervezett bűnözésnek még a legkeményebb résztvevői is csak irigykedve szemlélhetik Amerika fegyveres hatalmát, amellyel a szuperkorporáció rá tudja kényszeríteni akaratát a világra.exxon_dees

Természetesen ezeket a nézeteket lehet Amerika-ellenesnek nevezni. E sorok írója, aki nagy tisztelője az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazó, majd pedig a világtörténelem eddig legmaradandóbbnak bizonyult alkotmányát elkészítő alapító atyáknak, úgy gondolja, hogy az a valóban hiteles amerikai polgár, aki a Függetlenségi Nyilatkozat, valamint az Alkotmány elveihez és rendelkezéseihez tartja magát. Ha pedig szembesülünk azzal, hogy a legutóbbi amerikai kormányzatok sorban felülírják az amerikai Alkotmány rendelkezéseit, akkor inkább ezeket a lépéseket lehet Amerika-ellenesnek minősíteni.

declaration-of-independenceA korporációk kollektív tulajdonosának, a globális pénzügyi-kartellnak a hatalmát, kikényszeríthető – szankcionálható – szabályokkal kellene korlátozni. Csak ilyen szabályokkal lehetne megvédelmezni a természetes személyek immáron elidegeníthetővé vált emberi jogait és politikai szabadságait. Eljárt az idő az olyan állam és kormányzat felett, amely elsősorban a korporációkat védelmezi, az ő érdekeiket szolgálja a természetes személyek jogvédelme helyett. Ma még a demokrácia nem semmisítette meg a köztársaság minden maradványát. Talán még van lehetőség arra, hogy helyre lehessen állítani a természetes személyiségű polgárok szuverenitását, a korporációknak alárendelt állam szuverenitásával szemben. Annak bizonyítására pedig, hogy valóban e szerint a gondolatmenet szerint akarták az alapító atyák létrehozni a szabad polgárok szuverenitásán nyugvó államot, a köztársaságot, álljon itt egy idézett az 1776. július 4-én közzétett Függetlenségi Nyilatkozatból, amelyet az Egyesült Államok Kongresszusának a tagjai fogadtak el:

“Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora – mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva – azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék. – Ilyenek voltak e Gyarmatok türelemmel elviselt szenvedései, és ilyen immár a szükségesség, amely arra kényszeríti őket, hogy megváltoztassák előbbeni Kormányzati Rendszerüket.”

Hogyan működik az amerikai szuperkorporáció?

S.R. Shearer írja “Money And Elit Power” című tanulmányában (http://www.cephas-library.com/mystery_money_and_the_elite_power.html):

“A II. Világháborút követően Washington olyan nemzetközi rendre törekedett, amelyik Amerika túlhatalmára épül. Ennek a célnak nem sok köze volt a létező, vagy feltételezett szovjet akciókra. Az amerikai államférfiak valójában tudták, hogy a világuralomra törő hosszú távú stratégiájuk fokozni fogja a Szovjetunióval kapcsolatos bizonytalanságot és ez által a háború kockázatát.”

Ezt az állítást alátámasztja, hogy miután a Szovjetunió megszűnt létezni, nincs már ok arra, hogy Nyugat-Európa az amerikai biztonsági ernyő alatt létezzen és folytatódjék a NATO tevékenysége. Erre csak akkor van magyarázat, ha tudomásul vesszük, hogy a II. Világháború utáni amerikai politikának valójában nem a szovjet terjeszkedés visszaszorítása volt a célja. A hidegháború csupán ürügyet szolgáltatott az amerikai fölény stratégiájához. Az amerikai politika tényleges célja az volt, hogy az Egyesült Államokat összekapcsolják a világ egészével pénzügyileg és gazdaságilag. Ez pedig csak egy globális birodalom létrehozásával lehetséges.

Ennek a birodalomnak a struktúrája piramishoz hasonlítható. Csúcsán az Egyesült Államok van. A második sorba tartoznak Nyugat-Európa államai és Japán, amelyek a hegemóniát gyakorló Amerikának a társult partnerei. Bölcs elgondolásnak bizonyult Nyugat-Európának és Japánnak segítőtársként való bevonása a birodalom építésébe. Ezáltal Amerikának sikerült birodalomépítő partnerekké tennie azokat, akik leghatékonyabb riválisai lehettek volna. Németország és Japán – azaz Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia integrációjával – Washington két fontos célját is elérte. Egyrészt a szabadkereskedelem módszerével kooptálta a birodalomba két ősi riválisát. Másrészt Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia bevonásával létre tudta hozni az Amerika-vezette globális gazdasági rendszert.

Az előbb említett másodrangú országok alatt vannak a birodalmi piramis harmadik szintjéhez tartozó nemzetek, amelyek életbevágóan fontosak a Global Empire számára, de mégsem lehet egy szintre helyezni őket Nyugat-Európával vagy Japánnal. Ehhez a harmadik szinthez sorolhatóak Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Korea, Törökország, Izrael, Mexikó, Szaúd-Arábia és még több hasonló méretű és kapacitású ország.

A birodalmi piramis alján a világ többi országa foglal helyet, az úgynevezett fejlődő országok csoportja, amelyek a Global Empire-nek lényegében az ügyfeleit alkotják. Az a tény azonban, hogy ezek az országok a piramisnak a legalsó szintjén foglalnak helyet, nem csökkenti fontosságukat. Ellenkezőleg, paradox módon ők alkotják a legfontosabb országcsoportot. Pontosan azért, mert a birodalmi struktúrában elfoglalt helyük alapján ők a tényleges munkát végző és értéket előállító államok.

Az a kötőanyag, amely egyben tartja ezt a birodalmi struktúrát, az a vagyon, fogyasztás, forgalom, amelyek az Amerika-központú magánpénz-monopólium segítségével jutnak a centrumországokba és kerülnek szétosztásra. A birodalom főhatalmat gyakorló pénzügyi csoportjai a multinacionális korporációk hálózatán keresztül osztják szét a javakat – elsősorban azok között, akik engedelmeskednek a pénzügyi közösség legfelsőbb irányító csoportjának – mind Észak-Amerikában, mind Nyugat-Európában. Részesülnek ezekből a juttatásokból és előnyökből azok a fegyveres és rendészeti erők is, amelyek a fejlődő világ országaiban közreműködnek a bennszülött lakosság elnyomásában és készségesen kiszolgálják a Global Empire szuperelitjét.

 

A fejlődő világnak ez a kiemelkedő fontossága a szuperelit számára lehetővé teszi, hogy hatalmas profitot zsebeljen be. Ennek a szuperelitnek a tagjait szépítgetően befektetőknek – befektető bankároknak – hívják, és ők azok, akik a leginkább érdekeltek a fejlődő világ munkaerejének a minden korlátozástól mentes kihasználásában. A piramis legalján lévő országokban nem kell a befektetőknek aggódniuk a túlórák kifizetése, a betegállomány, a fizetett ünnepnapok, a munkahelyi biztonság és más munkával kapcsolatos előírások miatt. Ezeknek a befektetőknek az az érdekük, hogy a kliens államokban mindig rendelkezésükre álljon nagyszámú, szegény munkanélküli tartaléksereg, amely a társadalmi gondoskodás elhanyagolása miatt nem elég képzett, és amellyel bármikor pótolni lehet a munkát végzők tömegeit. Ezért a befektetők tulajdonában lévő multinacionális korporációknak az az érdekük, hogy minél több önellátó mezőgazdasági gazdálkodó menjen tönkre és a helyi lakosság teljes mértékben azoktól a transznacionális cégektől függjön, amelyek ily módon korlátlanul diktálhatják a feltételeket.

internet-memes-rich-jokesEnnek a rendszernek az a lényege, hogy a munkaerő a lehető legolcsóbb áru legyen. Tovább lehet még csökkenteni a munkaerő árát, ha a Global Empire rendszeresíti a börtönmunkát, amely valójában a rabszolgamunkának egy modern kori változata. Máris vannak olyan latin-amerikai országok – például Kolumbia – ahol a rabok ezreit foglalkoztatják napi néhány centért olyan projektek keretében, amelyeket rehabilitációs programoknak neveznek. Ezeknek a raboknak több mint a 75%-ka nem bírósági eljárás nyomán került börtönbe. Kína is nagy mértékben alkalmazza a börtönmunkát, és sok Amerikában forgalmazott kínai árucikk ily módon készül, és ezért olyan olcsó.

A Global Empire-nek tehát az egyik legalapvetőbb érdeke, hogy a munkaerő világszerte a lehető legolcsóbb legyen. Ezért ragaszkodnak oly nagy vehemenciával a multinacionális cégek a Harmadik Világ országaihoz. További előnyöket jelent ezekben az országokban, hogy nem kell bajlódniuk kényelmetlen banki szabályozókkal, az uzsora-jellegű hitelezést tiltó jogszabályokkal, a szakszervezetek ellenállásával és más kormányzati előírások tömegével, amelyek oly költségessé és bonyolulttá teszik az üzleti tevékenységet a piramis első két szintjén lévő országokban. További előny, hogy nem kell számolni a környezetvédő előírásokkal, nyugodtan lehet büntetlenül szennyezni mérgező anyagokkal a környezetet.

A politikai körülmények is kedvezőbbek, mert nem kell hosszadalmas tárgyalásokat folytatni a demokratikus politikai eljárások keretében. Tény, hogy Indonéziában, Guatemalában és a többi hasonló helyzetű országban a kormányokat viszonylag kis költséggel rá lehet venni arra, hogy engedelmesen beálljanak a sorba és a globális birodalom gazdasági érdekeit szolgálják. Ehhez mindössze az kell, hogy együttműködjenek a helyi hadsereggel, rendőrséggel és üzleti körökkel. Nincs többre szükség, mint a lakosság 20%-ára. E 20 százalékhoz tartozók között aztán szétosztják profitjuk egy részét a világcégek.

Tény, hogy a II. Világháború óta az Egyesült Államok létrehozta a kliens államokból álló neokolonista rendszerét. A Global Empire szuperkorporációjának a funkcióját betöltő Egyesült Államok kormányai ezekben az országokban olyan rendszereket segítettek hatalomra, amelyek minden tekintetben kiszolgálták a nemzetközi pénzügyi közösség és a befektetők tulajdonában lévő multinacionális cégeknek az érdekeit. A korporációk mindig együttműködtek azokkal a diktatúrákkal, amelyek keményen elbántak a másként gondolkodókkal, a szakszervezeti vezetőkkel, a parasztmozgalmak szervezőivel és mindenkivel, aki így vagy úgy veszélyeztethette ezeknek a transznacionális cégeknek az extra profitját. Itt nem volt másról szó, mint azon kliens államoknak a támogatásáról, amelyek készek voltak akár az elnyomó terrorista eszközöket is bevetni saját lakosságuk ellen a korporációknak kedvező politikai és gazdasági stabilitás fenntartása érdekében.

A szabadságszerető amerikai nép előtt mindezt a kemény módszerekkel végrehajtott új gyarmatosítást, a szabadkereskedelem előnyeivel igazolták. Ez a szabadkereskedelem azonban elsősorban a Global Empire legfelső pénzügyi és befektető rétegének az érdekeit szolgálta. A szabadkereskedelem valójában a szabad kifosztást jelenti és bárki, aki ezen a rendszeren változtatni akar, azzal szemben a legkeményebben lépnek fel.

Az új pénzügyi világrendnek az uralkodó rétege a nagy világcégek igazgatótanácsi tagjaitól a helyi diktátorokon át azokig a bandákig terjed, akik ezt a birodalmat egybentartják. Ez az elit dúskál a javakban és rendkívül pazarló, fényűző életet folytat. Nemzeti határok és nemzeti elkötelezettség már nem köti ezt az új globális arisztokráciát. Nyíltan lemondtak arról, hogy a közjót szolgálják, annak a nemzetnek a felemelkedését, amelybe születtek. Ma már az iránt a korporáció iránt éreznek elkötelezettséget, amelyhez tulajdonosként tartoznak – illetve a Global Empire-hez, amely ezt a rendszert fenntartja. A nemzeti jogrendszerek és alkotmányok elveszítették jelentőségüket.

20110131_LDP002

Ennek a rendszernek az eredményeként az Egyesült Államokban a lakosság 4 százelékának (3,8 millió embernek) sikerült magához ragadnia a “struktúraváltás”, a “szabadkereskedelem”, a “szakszervezetek szétverése” és a “gátlástalan bevándorlás” segítségével (ez utóbbi a bérek leszorításához volt szükséges), – bér és jövedelem formájában – évi 452 milliárd dollárt. Ez az összeg megegyezik azzal, amelyben bérek és juttatások formájában az amerikaiak 51 %-ka, 49,2 millió személy részesül.

E sorok írója már többször is kifejtette, hogy a pénzuralmi rendszer szükségszerűen kiiktatja a gazdasági és a társadalmi életből azokat, akiknek ugyan szükséges és hasznos lenne a munkája, de ezen a munkán nem lehet előállítani a pénzvagyon-tulajdonosok számára a kamatot, az eladósított állam számára az adósságtörlesztéshez szükséges nagy adót, valamint a globálisan versenyképes önköltséget és nyereséget. Ezek az emberek elveszítik munkájukat, és feleslegessé válnak. Ez vezetett az egészségügyi dolgozók egyébként rendkívül fontos munkájának a leértékeléséhez is. Az egészségügy kifejezetten “kártékony” tevékenységet folytat a Global Empire szuperelitje szempontjából, mert életben tart olyan milliókat, akik már csak költséget jelentenek a számára, és ily módon akadályozzák a pénzvagyonos réteg még gyorsabb gazdagodását.

A korporációs birodalomnak csak értéktermelőkre és potenciális fogyasztókra van szüksége, mert csak ezeken tudja a profitját előállítani és folyamatos gazdagodását biztosítani. Mindezek eredményeként az átlagpolgár már nem ura saját sorsának és a rendszer erői kényszerítik arra ezeket az embereket, hogy az internacionalista- globalista rendszer felé gravitáljanak. Mindez aláássa az egyéni, közösségi és nemzeti identitásukat, megtartó gyökereiket jelentő hagyományaikat. Innen adódik az, hogy a vagyon arisztokráciája nem érdekelt a világ népei kulturális és vallási hagyományainak a megőrzésében. Ez megnyilvánul abban is, hogy valójában a nagy politikai pártok között is már alig van különbség, mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában. Így például Németországban alig lehet lényegi különbséget találni a kereszténydemokrata-keresztényszociális, és a névlegesen szociáldemokrata baloldali politikusok programjai között.

A Global Empire pénzügyi befektetői és korporációs arisztokráciája számára a nemzeti kötődés, a kulturális, vallási önazonosság megőrzése csak akadályt jelent a globalizmus érvényesülése útjában. Az átlagpolgárok számára mind Nyugat-Európában, mind Észak-Amerikában nagyon fontos kérdés a korlátozás nélküli bevándorlás, a nemzeti és kulturális önazonosság megőrzése, a kétnyelvűség révén az anyanyelv ápolása. A szuperelit számára ezek érinthetetlen témák, mert a világbirodalom-építő globalizmus ideológiájának szerves részét képezik. A szuperelit azért globalista, mert ezen a rendszeren keresztül juthat a legtöbb profithoz és így gyarapíthatja a leghatékonyabban vagyonát.


BillionsforbankersA felsoroltak következtében áthidalhatatlan szakadék jött létre a globális uralkodó-osztály pénzügyi érdekei és az áltagemberek szükségletei, érdekei és értékei között. Ez a szakadék ma már oly mély, hogy nem lehet elrejteni. Már az amerikaiak elől sem lehet titkolni, mi is történik valójában, mert szembesülniük kell a globalizmussal, amikor megkapják fizetési csekkjeiket, amikor napról-napra rettegniük kell a munkahelyeikért, és amikor többségük életszínvonala nyilvánvalóan és feltartóztathatatlanul romlik.

 

 

forrás: Dr. Drábik János – A pénz diktatúrája
http://mek.oszk.hu/06800/06897/html/0802.htm

ide kapcsolódó anyag: 
CoronitaClassics: Magyarország Zrt (http://www.youtube.com/watch?v=mJPPeHM4-IE)