Magánpénzrendszer vagy közpénzrendszer?

kozpenzrendszert_tablaA világot veszélyeztető globalizációval nem az a baj, hogy az egész földgolyót átfogó folyamat, hanem az, hogy a magánkézbe került monetáris hatalmat és a pénzvagyon tulajdonosok kamatszedési monopóliumát teszi globálissá. Ki kell mondani, hogy a fejlett nyugati világ pénzrendszere rossz, a benne működő kamatmechanizmus világszerte és országokon belül is folyamatosan és egyre igazságtalanabbul újraosztja a javakat, növeli a szegénységet, a munkanélküliséget és milliók mérhetetlen szenvedésével jár. Ez a rendszer nem azért terjedt el, mert jó, hanem mert jól szolgálja kialakítóinak határokat és korlátokat nem tűrő gazdagodási és hatalmi igényeit. A fejlett ipari országok lakói nem ezen magán pénzmonopólium miatt, hanem ennek ellenére élnek még viszonylagos jólétben. Egyelőre.

A kamatszedő magánpénzrendszerben élő államok már elveszítették a pénzkibocsátás és a nemzeti valuta feletti ellenőrzési jogukat. Erről a jogról ezeket mondta Ábrahám Lincoln, az Egyesült Államok 16. elnöke:

 

abraham_lincoln_idezet

 A kormánynak kell megteremtenie, kibocsátania és forgalomba hoznia minden szükséges pénzt és hitelt, hogy kielégítse a kormány kiadási és a fogyasztók vásárlási igényeit. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb alkotási lehetősége. Ezen elvek elfogadásával kielégíthető a már régóta áhított igény egy egységes közvetítő közeg iránt. Az adófizetők óriási összegű kamatokat takaríthatnak meg maguknak. A közfeladatok finanszírozása és az államkincstár irányítása gyakorlati igazgatási feladattá válnak. A pénz többé nem ura, hanem szolgálója lesz az emberiségnek.” ~ Abraham Lincoln

 

 

Lincoln egyik elődje, az Egyesült Államok 3. elnöke, Thomas Jefferson, a magánpénzrendszerrel való visszaélésről így nyilatkozott: 

thomas_jefferson_idezet

 

“Polgáraink nem látják világosan bajaink igazi okát. Mindennek tulajdonítják, kivéve igazi okozójának, a bankrendszernek… Őszintén hiszem, hogy a bankok veszélyesebbek, mint a fegyverben álló hadseregek. Olyan pénzek elköltése befektetés címén, amit majd utódainknak kell megfizetni, nem egyéb, mint nagytételben szerencsejátékot űzni jövőnk rovására.” ~ Thomas Jefferson

 

 

 

I. A kamatmentes pénzrendszer geselli modellje

TGR1_0A kamatszedő magánpénzrendszer két legsúlyosabb fogyatékossága egyrészt, hogy kamat és kamatos kamat mechanizmus működik benne, másrészt, hogy közérdek helyett a pénzvagyon tulajdonosok szűk csoportjának a magánérdekeit szolgálja. A tartós megoldást a felesleges kamatmechanizmus teljes kiiktatása és a kamatmentes közpénzrendszer bevezetése jelentené, ahogyan azt Silvio Gesell kidolgozta. Gesell abból indult ki, hogy a pénz közmegegyezés tárgya, állami törvényhozás útján újraszabályozható. Olyan pénzrendszert kell bevezetni, amely nem teszi többé lehetővé veszteség nélkül a pénz felhalmozását. A pénztulajdonos ezáltal hasonló helyzetbe kerülne, mint minden más árunak a tulajdonosa, akinek minél előbb túl kell adnia áruján, ha el akarja kerülni veszteségeit. A geselli új elvű, szabad-pénz forgását nem a kamat, hanem használati díj szedése biztosítja. A pénzkibocsátó Kincstár vagy Valutahivatal a hagyományos pénzt új, forgásbiztosított, azaz használati díjjal terhelt pénzre cseréli ki. Ezt követően, szükség szerint, szabadpénz-bankjegyeket állít elő, amelyeket átad a kormánynak forgalomba hozatal végett. A Kincstár (Valutahivatal) szükség esetén be is vonja a bankjegyeket. Ez úgy is történhet, hogy a Kincstár nem, vagy csak részben pótolja a forgalomban lévő pénz – használati díj folytán előálló – havi értékvesztését. A Statisztikai Hivatal jelezné a kincstárnak az árszínvonal alakulását, amely általános áremelkedés esetén pénzt von be és csökkenti a keresletet, árcsökkenés esetén pedig pénzt bocsát ki és növeli a keresletet. Ezzel fenntartja a pénzrendszer egyensúlyát és kiküszöböli az inflációt és a deflációt.

A kamat helyett ezután már a használati díj a pénzforgalom motorja. A 0%-tól fölfelé haladó kamatlépcső helyébe a 0%-tól lefelé haladó használati lépcső kerül, állapítja meg Síklaky István “Magyar Modell” c. tanulmányában (kézirat, 1999), amelyben kísérletet tesz a geselli elgondolás magyar viszonyokra való alkalmazására. Síklaky így foglalja össze a geselli pénzreformtól várható hatásokat:

“A pénzreform előtt a piaci kereslet a magán-pénzkészletektől, és ennek révén a pénztulajdonosok akaratától, hangulatától, szeszélyétől, nyereségvágyától, a spekulációtól függ, tehát a kereslet, és ezzel az általános árszint (infláció) közhatalmilag nem tartható kézben. Ciklikus válságok léphetnek és lépnek fel. A pénzreform után a piaci kereslet a Valutahivatal által kibocsátott pénzmennyiségtől és a kereskedelmi “berendezések” által lehetővé tett legnagyobb forgási sebességtől függ, a magánpénzkészletek felolvadnak, így a kereslet és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag jól kézben tartható. Megszűnnek a ciklikus válságok. A kölcsönkínálat megnövekedése folytán a kamat lecsökken, tendenciában a nulláig, következésképpen

- a lakosság vásárlóereje mintegy harmadával nő (mivel a hagyományos pénzrendszerben az árak mintegy harmada kamat),

- az új vállalkozók piacralépési lehetősége, és általában a vállalkozói szabadság (verseny) megnő, megszűnnek a kihasználatlan kapacitások, felszívódik a munkanélküliség.

- A pénzvagyonok megmaradnak, de a belőlük eredő járadék megszűnik. A pénzvagyon-tulajdonosokból vállalkozók lehetnek, vagy felélhetik vagyonukat.”/3/

Ez a kamatmentes geselli pénzmodell lenne a tartós megoldás. Még azok a szakemberek is, akik elismerik Gesell nézeteinek a helyességét, megvalósítását az ellenérdekű fél – az államok feletti pénzhatalom szervezett hálózatának – a túlereje miatt utópiának minősítik. Ezt az ellenvetést komolyan kell venni. Ezért indokolt egy átvezető megoldás felvázolása. Ez a köztes modell a kamatmechanizmust megtartó közpénzrendszer, amelyben a monetáris hatalom visszakerül a demokratikus legitimitással rendelkező törvényhozás és kormány kezébe. Ennek keretében, alkotmányosan szabályozott módon, kizárólag a demokratikus állam erre feljogosított intézménye bocsáthatna ki pénzt. A költségvetés finanszírozása teljes egészében kamatmentes pénzzel történne, míg a kereskedelmi bankok és a gazdasági élet szereplői alacsony kamatra kapnának hitelt vagy közvetlenül a kincstártól vagy a kereskedelmi bankok közvetítésével. A kincstár által nyújtott hitelek után fizetett kamatok azonban kizárólag közcélra fordíthatók, a társadalom egészét gazdagítanák. Magyarországon ma olyan magánpénzrendszer működik, amelyik történelmi okokból még számos átmeneti vonást őriz.

 

II.A jelenlegi kamatszedő magánpénzrendszer

Hogyan működik a félállami pénzrendszer Magyarországon?

A félállami pénzrendszer de jure részben köztulajdonban van, de facto azonban csaknem teljesen független az állami ellenőrzéstől és elsősorban magánérdekek szolgálatában áll. Ezért az 1989 után Magyarországra importált félállami pénzrendszer olyan átmeneti forma, amely a magánpénzrendszer egyik változatának tekinthető. A magánpénzrendszer másik változata a nemcsak ténylegesen, de jogilag is magántulajdonban lévő pénzrendszer. Ezen utóbbira jó példa az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánkartell, a Federal Reserve System, a FED, amely kezdettől fogva nyolc kereskedelmi bank tulajdonában volt és jelenleg is jogutódaik a tulajdonosok. Ennek a magánkartellnek 1913-ban sikerült kisajátítania és magánellenőrzés alá vennie az Egyesült Államok pénzrendszerét. Tevékenysége eredményeként az 1913-ig gyakorlatilag nem létező államadósság 6000 milliárd dollár fölé emelkedett és kamatai elviszik az amerikai költségvetés felét. A nem állami szektor adóssága pedig 1999-ben már meghaladta a 14000 milliárd dollárt. Ezen állami és nem állami adósság – 20000 milliárd dollár – kamatai mind a magánbankokhoz, illetve azok tulajdonosaihoz folynak be évről-évre. A FED előtt az amerikaiak nem fizettek szövetségi jövedelmi adót, ma ez elviszi jövedelmük mintegy 20 százalékát.

Az ugyancsak félállaminak tekinthető magyar központi bank, az MNB, úgy bocsát ki új pénzt, hogy egy ügyfél hitelt vesz fel. Az MNB fel van jogosítva, hogy a hitelnyújtás pillanatában – számviteli technikával – a semmiből teremtse meg a hitelbe nyújtott pénzt. A készpénz kibocsátására monopóliuma van, vagyis az MNB működtetheti a bankóprést. A pénzkibocsátás szempontjából az a fontos, hogy legyen olyan szereplő, aki kész hitelt felvenni, azaz eladósodni. A hitelfelvevő lehet magánszemély, egy vállalat, leggyakrabban azonban a kereskedelmi bankok és az állam vesz fel hiteleket. Az MNB lévén de facto privát intézmény, természetesen csak biztosítékok ellenében adja oda a “pénzét.” Ha az állam az ügyfél, elegendő, ha adóslevelet ad cserébe, azaz kamatozó állampapírokat, amelyeknek a jövőben beszedett adók képezik a fedezetét. A kereskedelmi bankok lényegében bármilyen értékpapírt átadhatnak fedezetként. A hitelfelvevő készpénz vagy csekkszámlapénz formájában juthat az MNB újonnan létrehozott pénzéhez, amely ezután bekerül a pénzforgalomba.

A döntő fontosságú tény az, hogy ez az újonnan kibocsátott pénz mindig adósság és kamatot kell utána fizetni.

Valamennyi címletű forint bankjegy azt jelzi, hogy valaki ekkora összeggel tartozik az MNB-nek. Az MNB azonban, amely ezt a pénzt könyvelési művelettel, illetve a bankóprés használatával a semmiből teremtette – a papírpénz nyomási költségein túlmenően – nem nyújt semmilyen ellenértéket, hitelpénze mögött nincs tényleges értéket jelentő teljesítmény. A készpénz megteremtésekor és hitelbe nyújtásakor áruk és szolgáltatások cseréjére nem került sor. Olyan pénzmozgás történt, amelyet a reálgazdaságban nem kísér annak megfelelő változás. Ha szem előtt tartjuk, hogy a pénz a reálgazdaságban testetöltő teljesítmények szimbóluma, amelynek ilyen teljesítmény nélkül nincs értéke, mert üres – fedezet nélküli – jel csupán, akkor világossá válik, hogy az MNB jogtalanul kér az ilyen üres szimbólum kölcsönadásáért díjat, kamatnak nevezett uzsora-járadékotHa ez a jövedelem kizárólag közcélra lenne fordítható, akkor természetesen nem lenne uzsora, hanem törvényes állami bevétel.

Félreértések elkerülése végett célszerű itt világosan elhatárolni a pénz kibocsátását (teremtését) és a forgalomban lévő pénz megszerzését. A pénz teremtése “természetes,” tehát közpénzrendszerben is “semmiből” történik, hiszen a pénz nem az anyagától pénz, hanem az elfogadási készségtől és kényszertől, tehát anyagi értelemben “semmitől”. Az tehát rendjén van, hogy a kibocsátott pénz mögött nincs tényleges értéket jelentő teljesítmény. A kibocsátás után megszerzett pénz esetében azonban már nincs rendjén, hogy azt bárki cserébe adott teljesítmény nélkül szerezze meg. Az így szerzett pénz a kamat, a járadék, az uzsora, a sarc, a kizsákmányolás. A mai magyar pénzrendszer baja tehát nem az, hogy az MNB hitelbe adja a teremtett pénzt, és ezért kamatot szed, hanem az, hogy az MNB, mint ténylegesen magántársaság teremti a pénzt, és így rajta keresztül magán zsebekbe kerül a pénzteremtés haszna ahelyett, hogy közcélokat szolgálna.

A Magyar Nemzeti Bank de facto privatizálása azzal kezdődött, hogy új jogszabály került kidolgozásra és elfogadásra, az 1991. évi LX. törvény, amelynek a 19. paragrafusa előírja, hogy az adott évben a központi költségvetésnek nyújtott hitelek állományának a növekedése az év egyetlen napján sem haladhatja meg a központi költségvetés adott évi tervezett bevételeinek a három százalékát. 1996-ban ezt a három százalékos keretet is eltörölték, azaz az MNB most már teljesen kivonult a közfeladatok kamatmentes pénzzel történő finanszírozásából. Ez a magyar állam pénzügyi szuverenitásának az önkéntes feladását jelenti. Ez a rendelkezés az egyik legfontosabb oka a magyar állam gyors eladósodásának, különösen annak, hogy a belső adósság néhány év alatt rekordméretűre, több mint hatezer milliárd forintra növekedett.

Több neves közgazdász nyílt levélben hívta fel a magyar törvényhozók figyelmét arra, hogy ezzel a módosítással a kormánynak többé nem marad befolyása az MNB döntéseire, amelyek igen súlyosan érintik a költségvetést és ezen keresztül az egész társadalmat. A levél írói így foglalták össze a törvénymódosítással járó hátrányos következményeket:

1. A központi banknak ezután tilos lesz a költségvetést hiteleznie, államkötvényeket ezen túl csak közvetítőktől vásárolhat és az államháztartás e két főszereplője közé – teljesen feleslegesen – magánközvetítők kerülnek,

2. A külső és a belső adósság közvetlenül a költségvetésé, a megtakarítás azonban a Magyar Nemzeti Banké,

3. A pénzkibocsátás joga és haszna az MNB-é, ugyanakkor a költségvetés drága hitelre kényszerül, ami gerjeszti az inflációt,

4. Az Országgyűlésnek a kormány felel a gazdaságpolitikáért, de eszköze alig marad. A pénzpolitikát számonkérés nélkül az MNB alakítja, az Országgyűlés sem dönt róla,

5. A Magyar Nemzeti Bank egyszemélyes irányítás alá kerül, az alelnökeit és a jegybanktanácsi tagok személyét is az MNB elnök javasolja, a miniszterelnök csak egyetértési joggal rendelkezik,

6. Az állami felügyelet nélküli központi jegybank külföldön és saját alkalmazottai javára kereskedelmi bankként működik,

7. A költségvetés havonta megtéríti az MNB veszteségeit, de a nyereséggel az MNB folyamatosan feltőkésíti magát az infláció függvényében,

8. A hitelből képzett devizatartalék költségeit, sőt e devizatartalék túlzott mértékének a terheit is, valamint a forintleértékelés hatását a költségvetés viseli, mégpedig kamatozó kötvényekkel.

A szociál-liberális koalíció – ennek az időben elhangzott szakszerű figyelmeztetésnek az ellenére is – elfogadta ezt a törvényjavaslatot (2005),

és ez van ma is érvényben, mivel a jelenlegi polgári-keresztény-nemzeti koalíció egyelőre még nem tűzte napirendre a megváltoztatását, holott erre módja lenne, mert nem kétharmados, hanem feles törvényről van szó.

Azért kellett kitérni erre a levélre, mert ez konkrét tényekkel világítja meg: mit értünk azon, hogy az MNB ténylegesen privatizálásra került és csupán formálisan (jogilag) van még állami tulajdonban, valamint akkor, amikor veszteségeit pótolja mindannyiunk közös pénzéből, az állami költségvetésből.

E kitérő után folytassuk a pénz előállításával foglalkozó fejtegetéseinket. A bankszámlapénzt még a készpénznél is egyszerűbb előállítani, mivel létrehozása azonnali és gyakorlatilag költségmentes. Mindössze egy számot kell a hitelt igénylő számlájára vezetni és az illető, ugyanúgy fizeti érte a kamatot, mintha teljesítménnyel megszolgált, a bank által összegyűjtött és általa csak kikölcsönzött pénzről lenne szó. Az adósnak persze nemcsak a kamatot, de a semmiből előállított pénz teljes összegét is vissza kell fizetnie.

 

Screen-Shot-2012-11-27-at-2.20.53-PM

Az adósság megfizetésével beindul egy fordított folyamat. A visszafizetett pénz kikerül a forgalomból, és az MNB megsemmisíti. Az MNB azzal, hogy a hitelpénz teremtésekor a kamatok fedezésére szolgáló mennyiséget nem hozza forgalomba, mindig pénzszűkét idéz elő, ami viszont újabb MNB hitelek felvételét kényszeríti ki a reálgazdaság szereplőitől. Így működik az eladósodás véget nem érő spirálja.

 

A magánpénzrendszerben forgalomban lévő pénz kiegészül a kereskedelmi bankok által teremtett pénzzel. A kereskedelmi bankok az MNB-hez hasonlóan – könyvelési módszerekkel – a levegőből állítják elő az általuk kikölcsönzött pénz jelentős részét. A kereskedelmi bankok készpénzt nem tudnak létrehozni, ez az MNB monopóliuma. Számlapénzt azonban igen. Minél kisebb a készpénzforgalom és minél nagyobb a készpénzt kikapcsoló számlapénz forgalma, annál nagyobb volumenű számlapénzt tudnak a kereskedelmi bankok a semmiből teremteni, és forgalomba hozni. A kereskedelmi bankoknak a fizetőképességük megtartásához szükségük van bizonyos mennyiségű készpénzre. Mivel a készpénz kizárólag MNB által kibocsátott pénz, ezért minden kereskedelmi banknak rendelkeznie kell MNB bankjegyekkel, azaz papírpénzzel is. Ezt a készpénzmennyiséget nevezik tartaléknak, amelyre ráépül, mint alapra, a kereskedelmi bankok számlapénz teremtése.

Már utaltunk rá, hogy a kereskedelmi bankok által nyújtott hitelek volumene a forgalomban lévő készpénznek a többszöröse. A GDP és GNP forintban kifejezett összegét 1,2-2-szeresen meghaladja a kereskedelmi bankrendszer által nyújtott hitelek volumene. Ez csak hatalmas mennyiségű számlapénz megteremtésével és forgalomba hozatalával lehetséges. Kamatterhei viszont elszívják és lekötik a reálgazdaság erőforrásait. A közgazdaságtanban pénzmultiplikátornak nevezik ezt a jelenséget, amelynek a nagysága több tényezőtől függ. A fizetési szokásoktól függően egy-egy országban akár ötszörös vagy még nagyobb is lehet.

Szakértői becslések szerint a semmiből valópénzteremtés 1/5-ét az egyes központi bankok (nálunk az MNB) és 4/5-ét pedig a kereskedelmi bankok végzik.


Mitől függ a kamat nagysága?

Itt is érdemes kitérni rá, hogy Gesell élesen különválasztja az árupiacot, ahol a csere folyik, és a hitelpiacot. Mindkét piacon a kereslet kínálat törvénye uralkodik. Az árupiacon az egyes árufajták kereslete és kínálata alakítja ki az egyes árufajták árát. Az árutömegnek, azaz megtestesült kínálatnak és a piacon megjelenő pénztömegnek, a megtestesült keresletnek a viszonya alakítja ki az áruk általános árszínvonalát. A hitelpiacon viszont a hitel (kölcsön) kereslete és kínálata alakítja a hitelkamatot. A kettő között ott van kapcsolat, hogy a pénz csereeszközként való rendelkezésre bocsátásáért szedett kamat, – amelyet a pénznek más csereközvetítési módokkal folytatott versenye korlátoz, és így évezredek óta 4-5%, - meghatározza a hitelkamat minimumát, mint ahogy a reáltőke kamatának (profitjának) a minimumát is.

Tehát a kamat nagysága is alá van vetve a kereslet és kínálat törvényének. Mennél nagyobb a tőkekínálat, annál mélyebbre süllyed a kamat. Elméletileg egy hosszan tartó konjunktúrának olyan tőkefelhalmozódáshoz kellene vezetnie, hogy a kereslet már nem múlná felül a kínálatot. Ennek eredményeként a bankköltségen és a kockázati díjon fölül már egyáltalán nem kellene kamatot fizetni.

A gyakorlat tényei azonban azt mutatják, hogy a befektetést kereső tőke, ha a kamat 3% alá süllyed, kivonul a reálgazdaságból.

A pénzvagyon tulajdonosok várakozó álláspontra helyezkednek és pénzüket egészen addig likvid állapotban tartják, amíg a kamatok nem kezdenek újra emelkedni. Az aranyhoz kötött pénzrendszer idején a pénzvisszatartás gazdasági visszaesést vagy válságot okozott. Az arany mennyiség (aranytartalék) korlátozott volta miatt ugyanis nem lehetett korlátlanul növelni az arany mennyiségéhez kapcsolt forgalomban lévő pénzmennyiség – készpénz és számlapénz – mennyiségét. A papírpénz általánossá válása óta a központi bankok a hiányzó pénzt új pénz teremtésével és forgalomba hozásával pótolják.

Ma tehát a pénzvisszatartás először a pénzmennyiség növekedéséhez vezet. A megnövekedett pénzmennyiség viszont inflációt eredményez. Ekkor megindul a harc az infláció ellen. A pénzrendszert irányító központi bankok ekkor a kamatláb felemelésével csökkentik a pénzkeresletet, a növekvő kamatkiadások miatt pedig emelkedik az általános árszint, mivel a kamatok termelési költségként beépülnek az áruk és szolgáltatások áraiba. A magas kamatok végül megfojtják a konjunktúrát. Előáll a gazdasági visszaesés munkanélküliséggel, a bérszínvonal csökkenésével, csődökkel. Két-három év elteltével csökken az infláció. Az elhúzódó gazdasági visszaesés és a reálgazdaság leépülése azonban súlyos, rendszerint maradandó károkat okoz az értéktermelő reálgazdaságban. A magánkézben lévő pénzvagyon tulajdonosok pénzvisszatartása, pénzkivonása, tehát a központi bankok – jegybankok – beavatkozása ellenére is recesszióhoz, depresszióhoz és ismétlődő kamatciklusokhoz vezet. Így sarcolják meg a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmussal a pénzvagyon tulajdonosok a társadalom értéket előállító, munkát végző tagjait. A reálgazdaság szereplőinek és valamennyi dolgozónak a munkajövedelme a kamatok, vagyis a munka nélkül húzott tőkejövedelmek következtében legalább egy harmaddal kisebb. Mint már utaltunk rá, ezek a kamatok valamennyi áru és szolgáltatás árába beépülnek. Ezek a költségelemek különösen megemelik a bérleti díjakat, mert azok 70-80% a jelzálogtőke után fizetendő kamat.

A kamat tehát a munka nélküli jövedelem legfontosabb és matematikailag kimutatható forrása.


A pénz, mint kamatozó adósság

A nyugati országokban a pénzt, mint adósságot egyrészt a ma már csaknem korlátlan autonómiával rendelkező központi bankok (jegybankok, nemzeti bankok) hozzák forgalomba, másrészt a pénzmennyiség nagy része a kereskedelmi bankok által teremtett hitelpénz. A magán-pénzrendszerben, mint láttuk, úgy keletkezik a pénz, hogy egy bank kölcsönt nyújt egy gazdasági szereplőnek. Anélkül jön létre eladósodás, hogy az áruk és szolgáltatások körében cserére került volna sor. A pénzügyi szférában lezajló történések nem a reálgazdasági folyamatokat tükrözik elsősorban, hanem az eladósodás mértékéhez igazodnak. Egy ország gazdaságában akkor van elég forgalomban lévő pénz, ha magas az eladósodás mértéke. Ha az eladósodás kisebb, akkor a reálgazdaság működéséhez és növekedéséhez szükséges csereeszköz nem áll kellő mennyiségben rendelkezésre.

A pénznek kamatozó adósság formájában való kibocsátása azonban súlyos következményeket von maga után. A növekvő adósság és terheinek viselése, elsősorban a kamatok fizetése, folyamatosan még nagyobb mennyiségű, új adósságpénz forgalombahozását igényli.

Ez eredményezi azt az erőszakolt gazdasági növekedést,

amely felemészti a nem pótolható természeti erőforrásokat, és jóvátehetetlenül rombolja az ökoszférát. A magánpénzrendszer nem az emberi szükségletekre, hanem saját növekedési igényére van tekintettel. Egy adósságpénz és kamatmechanizmus által uralt reálgazdaság nem rendezkedhet be nulla-növekedésre. Az ökológiai és gazdasági követelményeknek ezt a kibékíthetetlen ellentétét csak a közpénzrendszerre való mielőbbi áttéréssel lehet feloldani.

Az ókor és a középkor uralkodói ragaszkodtak ahhoz a szuverén jogukhoz, hogy saját pénzüket ők verjék és hozzák forgalomba. Tisztában voltak vele, hogy ez uralmuk alapja. Ebben a korban pénzérmék voltak forgalomban, ezért ezek verése jelentette a pénzmonopóliumot. Az elmúlt 250 év banktechnikai fejlődésének az eredményeként létrejött a bankjegy, azaz a papírpénz és a számlapénz, amely a bankszámlákon vezetett számokból áll. E két utóbbi pénznek a megteremtése és forgalomba hozatala már kezdettől fogva magánkézben, részben pedig félállami bankok kezében volt. Ahogyan a papír bankjegy és a bankszámlákon vezetett számlapénz (könyvelési pénz) kiszorította a pénzérméket, úgy került egyre inkább közösségiből magánellenőrzés alá a pénzrendszer, a pénz feletti hatalom. Ezzel a változással súlyos deficit jött létre a népszuverenitásból fakadó jogok terjedelmében. A demokratikusan választott törvényhozási testületek és a kormányok fokozatosan elveszítették pénzügyi szuverenitásuk és cselekvőképességük döntő részét.

Ez az átalakulási folyamat még nem fejeződött be. Világszerte most zajlik az áttérés a készpénzmentes fizetési rendszerre, ahol az elektronikus eszközök veszik át a papírbankjegyek feladatait. Már ma is az elektronikusan nyilvántartott számlapénzből tevődik össze a forgalomban lévő pénz túlnyomó része. Ezt a hatalmas mennyiségű pénzt a magánbankok teremtik és hozzák forgalomba. A demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó parlamentek és kormányok tesznek ugyan időnként erőtlen kísérleteket, hogy valamilyen módon szabályozzák ezt a nagy volumenű pénztömeget, de hatáskörük a pénzügyek terén erőteljesen korlátozásra került a pénzvagyon tulajdonosok részéről, akik kifejlesztették és irányítják a nemzetközi magánpénzrendszert, és ebbe integrálták az egyes államok nemzeti pénzrendszereit is. A közpénzrendszerben a kereskedelmi bankoknak szigorúan előírná a törvény, hogy csak 100%-os fedezettel, azaz saját tőkéjük és a náluk elhelyezett, tartósan lekötött betétek összegénél nem nagyobb mértékben nyújthatnak hiteleket.

A központi bankok ma már annyira önállóak, autonómiájuk gyakorlatilag a teljes függetlenségig növekedett és így de facto magánintézményekké váltak. Kikerültek az állam, a kormány, a társadalom, azaz a köz tényleges ellenőrzése alól. Másrészt a központi bankok hatalma is korlátozott, ők sem képesek közvetlenül irányítani a kereskedelmi bankok semmiből való pénzteremtését és ennek a pénznek a kamatra való kikölcsönzését. Csupán bonyolult módon és közvetett eszközökkel tudják tevékenységüket befolyásolni. Az értékpapírok kibocsátása, vásárlása, eladása, a nyíltpiaci műveletek, az MNB-nél letétbehelyezett tartalékok meghatározása, a kamatszabályozás, az árfolyam-szabályozás (csúszóleértékelés), a sterilizációs beavatkozások, a “lender of last resort” feladatkör betöltése, stb. mind ilyen központi banki eszközök. Tény, hogy a magántulajdonban lévő bankrendszer uralja a pénzrendszert, kisajátítva a társadalom egészét az államon keresztül megillető pénzügyi szuverenitást. Ez a partikuláris érdekeket képviselő magánpénzrendszer pedig monopolhatalmat gyakorol az értéket előállító reálgazdaság felett. De a társadalom egészét képviselő demokratikus politikai hatalmat is fokozatosan maga alá gyűri a magánkézbe került pénzmonopólium.


A magánpénzrendszer hibái

A magánpénzrendszer szerkezeti hibája a reálgazdaságot kiszolgáló forgalomban lévő pénzmennyiség, az M1, szűkössége, amely krónikus pénzhiányt okoz. A magánpénzrendszerben a halmozódó kamatok kényszerítik ki az adósságtömeg növekedését. A magánpénzrendszernek ez a súlyos fogyatékossága annak a következménye, hogy a bankrendszer csak a hitelt teremti meg, de az utána fizetendő kamatot már nem. Emiatt minden kamattörlesztés csökkenti a forgalomban lévő, a reálgazdaságot kiszolgáló, termelő pénz mennyiségét és egyidejűleg növeli a stagnáló, csak járadékot húzó passzív (nem termelő) pénz – “idle money” – nagyságát. A kamatfizetés céljára felvett újabb kölcsönök pedig csak az adósság mértékét növelik a gazdaságban, de nem a gazdasági tevékenységet szolgáló pénzmennyiséget. A növekvő adósság felhajtja az áruk és szolgáltatások árait, mert a kamat termelési költségként folyamatosan beépül azok fogyasztói árába. Az emelkedő adósságtömeg nem növeli a termelékenységet, nem teszi versenyképesebbé a gazdaságot, viszont folyamatosan pénzhiányt okoz a reálgazdaságot kiszolgáló pénzforgalomban. Az adósság formájában történő pénzteremtés ördögi körbe zárja a gazdasági életet, mivel egyre több kamattal terhes újabb hitelt kell felvenni csupán azért, hogy maradjon egy minimális mennyiségű pénz a forgalomban. A főkövetelések és a kamatok megfizetése viszont a következő esedékességkor még több pénzt emel ki a forgalomból. A reálgazdasági szereplőknek tehát még nagyobb kamatozó adósságot kell csinálniuk, hogy a gazdasági élet egyáltalán működhessék.

Ebből az ördögi körből csak a magánpénzrendszer adósságspiráljának a megtörésével és a közpénzrendszerre való áttéréssel lehet kitörni.


Mi az uzsora és mi a kamat?

Ma Magyarországon az állam és a magánszektor adóssága az idő múlásával együtt automatikusan növekszik. A magánosított bankrendszer irányában fennálló teljes tartozás egy része az u.n.monetizált adósság, egy másik része a nem-monetizált adósság. Előbbibe tartozik az adósságpénznek az a része, amely bankjegyek és pénzérmék formájában, valamint a csekkszámlákon, folyószámlákon vezetett pénzként megjelenik a pénzforgalomban. A nem-monetizált tartozás csak a kölcsönt igénybevevők bankszámláin vezetett számok formájában létezik. Az uzsora a reálgazdaság szükségleteit kiszolgáló pénzforgalomban lévő kölcsönpénz, azaz a monetizált pénz és a teljes adósság közötti különbség. Az uzsora azonos a nem-monetizált pénzmennyiséggel. Vagyis uzsora minden olyan pénzkövetelés, amelyet bármely magán pénzkölcsönző olyan pénz után követel, amelyet könyvelési módszerekkel – a magán “bankóprés” működtetésével – a semmiből teremtett, mint hitelt, és amely kamatozó pénzvagyont képez ezen magánpénzkölcsönző számára.

Nem egyedül a kamat vagy a kamat mértéke a döntő és az sem, hogy ezt a pénzt egy magánszemély, egy vállalat vagy az állam veszi fel kölcsönként. Nem a kamat túlzott mértéke teszi az uzsorát uzsorává, hanem az, hogy egy magáncsoport a kölcsönző és olyan pénzt ad hitelbe kamattal, amelyet nem birtokolt, hanem könyvelési és számviteli technikával a semmiből teremtett. Mivel ilyen pénz mögött nincsen reálgazdasági teljesítmény, ezért az erre a kölcsönre számított legkisebb pénzhasználati díj, “kamat”, uzsorának tekintendő.

Röviden: A magánkölcsönző által kreált pénz, ha kikölcsönzik, elsődleges adósságot hoz létre és az ezért felszámított díjat, – amelyet a közhasználatban pontatlanul “kamatnak” hívnak – helyesen uzsorának kell tekinteni, nem pedig kamatnak. Ha valaki teljesítménye ellenértékeként jut pénzhez és ezt kikölcsönzi, az másodlagos adósságot hoz létre és az így hitelbe adott pénz használati díja már kamat és nem uzsora. Amikor az elsődleges adósságot visszafizetik annak a magánkölcsönzőnek, amely a semmiből, könyvelési módszerekkel teremtette ezt a pénzt, akkor a magánkölcsönző a visszafizetett pénzt egyszerűen leírja a számláról, megsemmisíti, vagyis ezzel az összeggel csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége. Az ezen kölcsön használatáért fizetett díjnak, az uzsoránaka megfizetése is csökkenti a forgalomban lévő, termelést kiszolgáló, működő pénz mennyiségét, de nem kerül megsemmisítésre, hanem folyamatosan növeli a stagnáló, parazita módon csak munkanélküli járadékot húzó, elfekvő pénznek, az “idle money”-nak a mennyiségét.

Amikor a másodlagos adósságot fizetik vissza a kölcsönadónak, akkor ez a pénz nem kerül megsemmisítésre, hanem továbbra is a pénzforgalomban marad. Mindössze egyik csekkszámláról egy másik csekkszámlára kerül. Ily módon a másodlagos adósság megfizetése nem szűkíti a reálgazdaság működéséhez szükséges pénz mennyiségét, az M1-et. Ugyanakkor ezen adósság kamatköltsége is – az uzsorához hasonlóan – termelési ráfordítást jelent és növeli az árak és szolgáltatások árait. A kamat- és uzsora-terhek kombinált hatása ingataggá teszi a pénzrendszert, mert hatványozott ütemben növeli az eladósodást. A forgalomban lévő pénz mennyisége a stagnáló uzsorapénz bővülése következtében minden évben fokozott mértékben csökken. A pénz minőségét és a lakosság vásárló erejét is tovább csökkenti, hogy a növekvő kamat- és uzsoraköltségek folyamatosan beépülnek a fogyasztói árakba.

letrehozott_tartoznakEgy ilyen adósságpénzzel működtetett magánpénzrendszerben a társadalmat sújtó teljes adósság egyenlő az uzsora és a forgalomban lévő pénz együttes összegével. A hitelpénzzel működő magánpénzrendszer éppen azért ingatag, mert a forgalomban lévő pénz túlnyomó része kölcsön, azaz adósság. A bankrendszer azonban, mint már említettük, csak a főkövetelést hozza forgalomba, de a hitelbe adott pénz használati díját, az uzsorát és a kamatot azonban nem. Az uzsora és a kamat megfizetése szükségszerűen összeszűkíti a forgalomban lévő pénzmennyiséget, és nem teszi lehetővé az összes felvett kölcsön időre történő megfizetését, azaz eleve megfizethetetlenné teszi az adósságot és beindítja az adósságspirált, amiből aztán nem lehet többé kikerülni a magánpénzrendszer átalakítása nélkül. Mivel az adósság növekedése szükségszerűen mindig gyorsabb ebben a rendszerben, ezért az adósságnak a pénzmennyiséghez viszonyított aránya exponenciálisan növekszik. Az uzsora-fizetés évről-évre egyre nagyobb részt hasít ki a forgalomban lévő pénzből. Magyarországon 1999 januárjában mindössze a nemzeti össztermék 11 százaléka a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ez az arány 1986-ban még 22 százalék volt. Elfogadott nézet a közgazdaságtudományban, hogy egy gazdaság teljesítő- és fejlődőképessége egyenesen arányos a reálgazdaságot kiszolgáló, forgalomban lévő pénz mennyiségével. A pénzellátásnak a hazánkban is tapasztalt folyamatos csökkenése lehetetlenné teszi a tartós gazdasági növekedést és ez előbb-utóbb ki fog kényszeríteni egy újabb radikális beavatkozást az adósságspirálba. Azonban bármilyen radikális egy beavatkozás, ha az nem jár a rendszer lecserélésével, akkor csak ideiglenes megoldást eredményezhet.


Mi okozza, és ki irányítja a pénzhígulást?

Az árak állandó emelkedésének elsősorban az adósság hatványozott ütemű növekedése az oka. A logikus az lenne, hogy először a teljesítményt hordozó termék és szolgáltatás jöjjön létre és csak ezt követően az eme teljesítményeket szimbolikusan jelző, önmagában értéktelen pénz. A magánpénzrendszerben azonban először a szimbólumot, azaz az absztrakt jelet alkotják meg, és csak ezután kell a gazdasági élet alanyainak létrehozniuk ehhez az üres jelhez a tartalmat, azaz a konkrét termékeket és szolgáltatásokat. A kis költséggel, csaknem ingyen előállított jelek használati díjaként pedig tényleges teljesítménnyel kell fizetni a társadalomnak. Így kerül aztán az értéket előállítók munkájának az eredménye a pénzelőállítás és kamatszabályozás magánmonopóliumával rendelkező kis csoporthoz.

Az infláció (általános árszint-emelkedés) oka, hogy az árutömeghez viszonyítva megnő a piacon keresletként megjelenő pénztömeg. Már elemeztük, hogy az adósságok kamatai számára újabb és újabb pénzteremtésre van szükség. Ha pedig ez a pénztömeg-növekedés nagyobb az árutömeg növekedésénél, akkor infláció jön létre. Természetesen más okokból is kerülhet több pénz a piacra. Így például ma Magyarországon a pénzhiány ellenére hatósági áremelésekkel, és az importáruknak a forintleértékelést követő áremelkedésével tartják fenn az inflációt. Az ár az áru egységéért fizetendő pénzmennyiség. Ha ez a pénzmennyiség bármely okból nő, akkor emelkedik az ár, és egyben csökken a pénz vásárlóereje az adott áru vonatkozásában. Ha pedig az áremelkedés általános, akkor szinte minden áru vonatkozásában.

Mégis félrevezető az a sokat hangoztatott állítás, miszerint az inflációt az okozza, hogy “túl sok pénz vadászik túl kevés árura”. Ez ugyanis az infláció okának a megkerülésével csak a felszínen érzékelhető látszat egyik vonatkozására utal. Már a mindennapi tapasztalat is ellentmond ennek a hamis állításnak, hiszen egyik üzletben sem “vadásznak” a vásárlók hatalmas pénzmennyiséggel a hiányzó árukra, hanem fordítva: rengeteg dráguló áru van és az embereknek nincs elég pénzük, hogy megvegyék, noha szükségük lenne rá. Az infláció, a pénz felhígulása, valójában csak nominálisan, mennyiségileg, a számok növekedése szerint jelent “sok” pénzt. Ez a pénz minőségét, azaz vásárlóerejét tekintve kevesebb pénz, mert kisebb értéke van. Tény, hogy a jelenlegi magánpénzrendszerben a felvett kölcsönök összege gyorsan növekszik, de ennek az adósságpénznek a minősége, tartalma állandóan romlik, vásárlóereje csökken.

Magyarország összes külföldi és belföldi tartozása 1999 januárjában 71 milliárd dollárra rúgott. Mivel ezután a bruttó tartozás után fizeti az ország, – az állam és a magánszektor egyaránt – az adósságszolgálatot, ezért a hitelek és kamataik megfizetése után egyre kevesebb pénz marad a forgalomban az újratermelésre és a fogyasztásra. Ez utóbbira jutó rész egyre szűkül a reálbérek folyamatos leszorításával. A reálbérek máig tartó csökkenése az exportra termelő vállalatokat külföldön versenyképesebbé teszi. A belföldi, nem exportra termelő gazdaság helyzete azonban a forgalomban lévő pénz szűkülésével folyamatosan romlik. A pénzszűkülés vonja maga után az inflációt és a munkanélküliséget is. Az a vélekedés, hogy az infláció – a pénzhígulás – elsősorban emelkedő árakat és nem növekvő eladósodást jelent, téves. Ahhoz hasonló látszattal van dolgunk, mint pl. az, hogy “a nap forog a föld körül”. Amikor több pénzt kell kiadnunk ugyanazért az áruért, figyelmünket az árak nominális, mennyiségi növekedése köti le és nem az, hogy a kezünkben lévő pénz minősége változott meg, annak csökkent a vásárlóértéke. A pénz vásárlóerejének a csökkenése viszont a kamat miatt hatványozottan növekvő eladósodás közvetlen következménye.

Ha egy vállalkozó vissza akarja fizetni a banknak növekvő kölcsönét kamataival együtt, emelnie kell árujának és szolgáltatásának az árát. Az áru és a szolgáltatás ugyanaz marad, de előállítója most nagyobb árat kénytelen kérni érte, mivel költségei a hatványozott ütemben növekvő és kamatozó kölcsönökkel megemelkedtek. Az adósságra alapozott pénzrendszerben a pénzteremtés szükségszerűen gyorsuló ütemben növekszik. A kamatok fizetése egyre több és több hitel megteremtését és kikölcsönzését igényli. A felvett kölcsönök nagyobb része bizonyos idő elmúltával már csak a kamatok megfizetésére szolgál. A magán bankrendszer által a levegőből előállított újabb és újabb kölcsönök használati díja, “kamata”, már láttuk, hogy uzsorának, vagy uzsorakamatnak tekinthető, mert egyrészt nem teljesítményt kifejező pénz használati díjáról van szó, másrészt pedig kizárólag magánszemélyek gazdagodását szolgálja. A teljesítménnyel fedezett pénz kikölcsönzése után szedett használati díj, hasonlóan a bérbe adott lakás vagy autó bérleti díjához, jogosnak tekinthető. Ez az igazi kamat. Mivel közfeladatok ellátására fordítható törvényes állami bevételt képez, ezért jogosnak tekinthető az állam által kibocsátott és hitelbe adott pénz után szedett kamat is. Azonban mind az uzsorakamat, mind a jogos kamat beépül a termelési költségbe és növekedésük következményeként automatikusan hajtják fel az árakat.

Nézzük meg közelebbről, hogy az adósság miként eredményezi a pénz vásárlóerejének a csökkenését? Az adósság kamatai fizetéséhez nem elegendő hasonló összeget kölcsönvenni, mert az csak a meglévő adósság tovább görgetéséhez és a kamatok felhalmozódáshoz elegendő. Az adósság terhek csökkentéséhez természetesen több pénzre van szükség, ezért elkerülhetetlen az áruk és szolgáltatások árainak a felemelése, a termelékenység fokozása, a munkabérnek és a rezsi költségeknek a leszorítása. A termelékenység növelésének azonban fizikai, a munkabér csökkentésének pedig biológiai és szociális korlátai vannak. Az uzsorakamat növekedése viszont nem ismer ilyen korlátot.

Az adósságból álló magán-pénzrendszerben a kölcsöntartozások és kamataik soha nem egyenlíthetők ki,

mivel ennyi pénz egyetlen időpontban sem áll a gazdaság rendelkezésére. Szükségszerűen újabb adósság felvételére van szükség a soron következő részletek törlesztésére, a kamatok fizetésére, a gazdasági tevékenység működtetéséhez és a megélhetéshez. Ezzel az automatikusan növekvő adósságszolgálati teherrel csak az áruk és szolgáltatások árainak a folyamatos emelésével lehet lépést tartani. A termelési költségekbe beépülő uzsora növekedésével azonban a termelékenység nem tud lépést tartani, elsősorban ezért kell egyre több pénzt fizetni ugyanazért az áruért. A pénz minőségének a romlását, azaz a vásárlóerejének a csökkenését a fogyasztói árindexek mérik. Egy képzeletbeli árukosárba beleteszik egy átlagos fogyasztó által vásárolt legfontosabb árucikkeket és szolgáltatásokat. Ezeknek az átlagárát aztán összevetik a következő év hasonló áruinak és szolgáltatásainak az átlagárával.

A pénz vásárlóerejének csökkenését, minőségromlását, több tényező együttes hatása okozza. Első tényező az, hogy az MNB már csak adósságot, kamattal terhes kölcsönpénzt hoz forgalomba és 1996 óta teljesen beszüntette kamatmentes pénz kibocsátását. A másik tényező, hogy a magánvállalkozásként, üzleti alapon működő kereskedelmi bankok az MNB által kreált adósságpénzt úgynevezett tartalékként használva, ennek a pénznek a többszörösét hitelezik ki kamatra. A pénzemberek tudják, de széles körben nem ismeretes, hogy a kereskedelmi bankok csak kisebb részben a saját alapjaikkal, illetve betéteseik pénzével gazdálkodnak.

“Tartalékaiknak”, – amely maga is túlnyomórészt adósságból tevődik össze, – a többszörösét kölcsönzik ki,

vagyis olyan pénzt, amellyel a hitelnyújtásig nem rendelkeztek. Ezt a kihelyezett pénzt a kölcsönfelvételkor, könyvelési technikákkal a semmiből állítják elő, azaz magáncélra működtetik a “bankóprést”. És itt van elrejtve a lényeg. A magántulajdonban lévő bankrendszer kisajátította magának az állami szuverenitás fontos részét képező pénzkibocsátás monopóliumát, és ezt a kiemelkedő fontosságú állami felségjogot a saját magánmonopóliumává tette, a saját zsebére működteti. Ez ellenkezik a magyar alkotmány betűjével és szellemével, mert elvonja a demokratikus államtól és a politikai felelősséget egyedül viselő választott szervektől, az országgyűléstől és a kormánytól, az alkotójellegű hatalomgyakorlás egyik legfontosabb eszközét, és az egyik legfontosabb állami jövedelmet.


Mit jelent az MNB függetlensége?

Kitől független és kitől függ mégis a de jure még állami, azonban de facto már privát magyar központi bank? Ha tehát az MNB – amint azt a sűrű titkolódzás ellenére is ismertté vált tények bizonyítják – a magánbefektetőket, a privát pénzvagyon tulajdonosait támogatja és szolgálja ki monetáris politikájával, akkor de facto magánintézményként, magánérdekek szolgálatában tevékenykedik, és mellékessé válik jogi státusza, hogy formailag még állami tulajdonú intézmény.

Ha az Országgyűlés és a Kormány kényszeríteni tudná az MNB-t, hogy készpénz-kibocsátási monopóliumát, kamat- és árfolyam-szabályozási, kötvény-kibocsátási jogosultságait, azaz monetáris eszközrendszerét a közérdek szolgálatába állítsa, akkor de facto is valódi közintézmény, a nemzet egészének a bankja lehetne, nem csupán egy kivételezett embercsoport közellenőrzés alól kivont, magánintézménye. Az MNB ma azért nevezhető félállaminak, mert ez a jogilag köztulajdonban lévő intézmény 1990 óta ténylegesen olyan monetáris politikát folytat, amely döntően a külföldi és belföldi pénzvagyon tulajdonosoknak kedvez, az ő gazdagodásukat szolgálja, az ő csoportérdekeinek ad elsőbbséget a magyar társadalom és legitim képviselője, a demokratikus magyar állam, közösségi érdekeivel szemben. Az MNB elnöke saját hatáskörben 20 évre letitkosíthatja az általa vezetett intézménynek a közpénzekre vonatkozó döntéseit. Pl. az MNB bécsi fiókbankja által elvesztegetett 70 milliárd forint veszteségre vonatkozó vizsgálat eredményeiről azért tagadta meg az MNB elnöke a közvélemény tájékoztatását 1999 májusában, mert azt az általa is fogalmazott MNB törvény alapján banktitoknak lehet minősíteni.

A központi bankok két- és félévszázados történelmében e bankok magánellenőrzésének két típusa érvényesült a különböző államokban. A magánellenőrzés egyik típusa az, amikor a központi bank jogilag is teljesen magántulajdonba került, pl. a Bank of England különböző időszakokban, vagy az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánkartell, a Federal Reserve System, amely kezdettől fogva száz százalékosan magántulajdonban volt és abban van a mai napig. A tényleges függetlenséget mindkét intézménynél igyekeztek különböző módszerekkel, pl. valódi ellenőrzési hatáskörrel nem rendelkező felügyeleti szervekkel álcázni, de ezek csak a közvélemény megnyugtatását célozták, és nem érintették – a teljes titoktartást is magába foglaló – függetlenséget.

A másik típus, amikor a központi bank jogilag állami tulajdonban marad, de ténylegesen magánellenőrzés alá kerül és hatáskörébe többé már egyik politikai felelősséggel bíró választott szerv sem szólhat bele. Az MNB ebbe a második típusba tartozik, olyan elsősorban magánérdekeket kiszolgáló, titkosan működő intézmény, amely formailag állami tulajdonban van. Ha pedig ez a tényleges helyzet, akkor ugyanúgy nem szabadna megengedni, hogy az MNB készpénzt és számlapénzt teremthessen magáncélra a levegőből, ahogyan nem lehet ezt megengedni a magánhaszonra dolgozó kereskedelmi bankoknak sem. Egy ország forgalomban lévő pénzének az előállítása nem tartozhat profitra dolgozó magánintézmények hatáskörébe. Ha egy magánvállalkozás – de facto ma már az MNB is az – teremti meg és kölcsönzi ki a pénzt, akkor bármilyen más vállalkozást csődbe juttathat azzal, hogy visszahívja a számára nyújtott hiteleket és nem ad többé forgóeszközöket a működéséhez. Ez aláássa a szabad vállalkozás lehetőségét, mivel a bankok, a bankrendszer és a befektetők, behozhatatlan előnyt élveznek minden más üzleti vállalkozással, az értéket termelő reálgazdaság egészével szemben.

Ameddig haszonra dolgozó magánintézmények a pénzteremtés és kamatra hitelezés magánmonopóliumával rendelkeznek, addig minden más üzleti vállalkozással – és magával az állammal szemben is – fölényhelyzetbe kerülnek. Ez pedig aláássa a jogegyenlőséget, a jog uralmát, az egyenlő esélyek szabadságát, a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot és a neki megfelelő politikai-társadalmi berendezkedést, a demokráciát. Minden monopólium – a magánpénzvagyon és magánpénzrendszer monopóliuma is – aláássa a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságot. Ha pedig nincs piacgazdaság, vagy pedig csak egy monopóliumoknak kiszolgáltatott korcs piacgazdaság létezhet, akkor valódi politikai demokrácia sem lehetséges.

A monopolrendszer politikai formája az autokratikus elituralom, hazánk esetében ez a pénzügyi elit demokratikus formákba burkolt egyre kevésbé álcázott uralmát jelenti.

 ……..folytatás:        http://ebredezes.hu/van-e-alternativaja-a-jelenlegi-maganpenzrendszernek/

 források:
2005. / Dr. Drábik János: A pénz diktatúrája:
http://mek.oszk.hu/06800/06897/html/0809.htm

kapcsolódó anyagok

A cikkben szereplő idézeteket is tartalmazó részletes dokumentumfilm a magánpénzrendszer létrejöttének eltitkolt történelméről. Mi is a pénz? Erre keresi, és adja meg a választ ez a magyarul szinkronizált rajzfilm.

The video cannot be shown at the moment. Please try again later.

 

The video cannot be shown at the moment. Please try again later.

http://www.youtube.com/watch?v=tV3UTDypJZ8 http://www.youtube.com/watch?v=CvhD9rwaSqE