A gazdasági demokrácia előfeltétele a magán-pénzmonopólium megszüntetése

webd_deesAmikor a pénzügyi rendszer megváltoztatását vesszük közelebbről szemügyre, fel kell tennünk néhány kérdést:

  • Kinek a joga és kötelessége legyen a pénz megteremtése és forgalomba hozatala?
  • Hitel formájában kell-e létrehozni a pénzt és kamattal megterhelve forgalombahozni, vagy pedig lehetséges kamatmentes pénz kibocsátása és forgalomba hozatala is?
  • Van-e különbség a pénz és a hitel között?

A jelenlegi pénzrendszer érett formájában először Nagy-Britanniában jött létre. Angliában ma a forgalomban lévő pénz 5%-ka tekinthető adósságmentes pénznek, amit állami szervek bocsátanak ki a központi bank bankjegyeinek a formájában, valamint a királyi pénzverde pénzérmék formájában. A forgalomban lévő pénz több mint 95%-át a kereskedelmi bankok hozzák létre és kölcsönzik ki kamattal terhelt hitelpénz formájában. A kereskedelmi bankok ezt a számlapénzt, könyvelési pénzt, elektronikus pénzt, a semmiből teremtik elő és elnevezik hitelnek. Úgy jön létre, hogy ügyfeleiknek számlát nyitnak, erre ráírják a levegőből létrehozott hitel összegét, és ezzel az máris átalakul profitot hozó kölcsönné. Nagy-Britanniában ez ma 20 milliárd font kamatjövedelemhez juttatja ezeket a bankokat minden évben, miközben az adófizető brit polgárok kevesebb, mint három milliárd font normális pénzhez juthatnak bankjegyek és pénzérmék formájában.

Ha azonban a kereskedelmi bankoknak megtiltaná a Parlament, hogy hitelpénzt kreáljanak a semmiből, továbbá ha ez a jogosítvány csak az állam nevében, annak megbízottjaként eljáró központi bankot illetné meg és ebből következően a központi bank kamatmentesen adná át ezt a pénzt az államnak, hogy közkiadások formájában forgalomba hozza, akkor a pénz kibocsátásból évente a társadalom egészének 45 milliárd font jövedelme lenne. Az erre vonatkozó amerikai, német és magyar adatokat is ismerjük, és a későbbiekben majd még hivatkozunk rájuk.

Maradjunk azonban még mindig Angliánál, a jelenlegi globális pénzrendszer történelmileg talán legfontosabb államánál.

Mi következik a fent ismertetett adatokból?

  • Először az, hogy az adózás és az államadósság csökkenthető vagy a közcélú kiadások növelhetők évente 45 milliárd fonttal attól függően, hogy kié a pénzkibocsátás joga.
  • Másodszor, ha az állam és a kormány biztosítaná a megfelelő pénzmennyiséget a gazdaság számára, akkor az ebből származó jövedelem a társadalom egészét gazdagítaná és nem privát profitként a pénzvagyon-tulajdonosokat. Ezzel fel lehetne számolni a társadalmi igazságtalanság egyik legfőbb forrását.
  • Harmadszor, ha a brit parlament és a londoni kormány visszavonná ezt a rejtett támogatást a bankoktól és a bankrendszer egészétől, akkor sokkal szabadabb piac jönne létre a pénzügyek terén, sokkal versenyképesebb bankári tevékenység és a bankok szolgálataihoz is olcsóbban lehetne hozzájutni az ügyfeleknek.
  • Negyedszer, az adósságmentes pénz jelentős mértékben és viszonylag gyors ütemben lehetővé tenné az államadósság és a magánszemélyek adósságának a csökkentését. Az eladósodás ugyanis jelentős részben annak köszönhető, hogy a ma forgalomban lévő pénz 95%-ka hitelként jön létre, és adósságként kerül forgalomba, amelyet kamattal tetézve kell visszafizetni.
  • Ötödször, a gazdaság sokkal szilárdabbá válna. Nem a bankoktól függne, hogy mennyi pénzt hoznak forgalomba, és ily módon csökkenne az a lehetőségük, hogy egyrészt pénzhiánnyal gazdasági visszaesést, depressziót és válságot idézhessenek elő, másrészt – ha az érdekük úgy kívánja, mesterségesen felpörgessék a gazdasági életet.
  • Hatodszor, a köztulajdonú központi bank hatékonyabban tudná ellenőrizni a pénzellátást és az inflációt, ha a demokratikus állam által meghatározott közérdek szerint döntene a gazdaság számára biztosított új pénz mennyiségéről. Jelenleg a központi bank közvetett módon tesz kísérletet az infláció féken tartására oly módon, hogy meghatározza az alapkamat-lábat, amelyhez igazodóan vehetnek fel az emberek kölcsönöket a bankoktól. A kamatok megemelése valójában fokozza az inflációt mert a kamatokkal megnövelt hitelek visszafizetéséhez még nagyobb mennyiségű pénzt kell forgalomba hozni, ez pedig egyértelműen gerjeszti az inflációt.

Az elmondottakat seigniorage-reformoknak is nevezhetjük. A seigniorage vagy szegniorázs, nem más mint a “kamara haszna”. Történelmileg és a pénz esetében a pénzverdébe bevitt nemesfémre kivetett adó volt, amely az érmeverés költségeinek a fedezésére szolgált és az államot megszemélyesítő király jövedelmét jelentette. Ezért a szegniorázs királyi előjog volt.

A jelenlegi monetáris rendszerben ezzel a szakszóval azt a jövedelmet jelölik, amelyet valamely pénzkibocsátó hatóság csapol le a saját maga számára. Mivel a pénzkibocsátás pénzteremtést jelent, ekkor a központi bank olyan hitelt nyújt, amely mögött nincs betéti fedezet. Az ebből származó speciális nyereség az államkincstárt gazdagítja. Ez lényegében a seigniorage, vagyis a pénzállomány adója.

A bevezetőben javasolt reform visszaadná a demokratikus közhatalomnak azt az előjogát, hogy közcélra fordítsa a pénzkibocsátásból és annak a forgalomba hozatalából eredő többletjövedelmet. Egyes közgazdászok és politikusok arra hivatkozva utasítják el ezt a javaslatot, hogy a kereskedelmi bankok által a levegőből létrehozott pénz nem valódi pénz, hanem csak hitelpénz. Nem mást állítanak, mint azt, hogy a hitel az nem pénz. Ennek azonban ellentmond a pénzügyi rendszer és a gazdasági élet egész gyakorlata. Jelenleg ugyanis a kereskedelmi bankok által kibocsátott bankjegyek, valamint a könyvelési úton létrehozott számlapénz és elektronikus pénz, mind a forgalomban lévő készpénz funkcióit teljesíti. A bankjegyek nem egyszerűen azt jelentik, ami az eredeti funkciójuk volt, hogy “én tartozok neked”. Ezek ma már gyakorlatilag készpénzként vannak forgalomban. Az is bizonyítja ezt az állítást, hogy nincs más pénz, amire be lehetne őket váltani, például nemesfémekre vagy az abból készült érmékre.

A pénzkibocsátás meghatározza a demokráciát

Miért kell a gazdasági élet szereplőinek, a társadalom minden tagjának eladósodnia ahhoz, hogy hozzájuthasson a létfenntartásához szükséges javakhoz? Jelenleg pénz csak úgy érhető el, ha eladósodunk. Miért szükséges kizárólag adósság formájában létrehozni a gazdasági élet közvetítő közegét, a valódi értéket hordozó termékek és szolgáltatások jeleit? Miért kell a demokratikus államnak és a politikai felelősséggel tartozó kormányoknak átadniuk a pénzkibocsátás és forgalomba hozatal jogát és felelősségét a magántulajdonban lévő bankrendszernek? Ez azért is fontos kérdés, hiszen az alkotmányok – így például az amerikai Alkotmány vagy a Német Szövetségi Köztársaság Alkotmánya, de a magyar Alkotmány is – az államot hatalmazzák fel a pénz kibocsátásának és forgalomba hozatalának jogával.

Mit jelent a demokrácia számára az, ha a polgároknak kizárólag a magántulajdonban lévő bankrendszerhez kell fordulniuk a gazdasági és a társadalmi élet közvetítő közegének a beszerzése végett? Hogyan működhet egy népszuverenitáson nyugvó rendszer, (a nép kormánya, a nép által, a népért) ha teljesen ki van szolgáltatva a bankárok kénye-kedvének? A főáramlatú, hivatalos tudományosság, a szakképzett közgazdászok és egyetemi tanárok, valamint a választott politikusok, miért nem látják a szoros kapcsolatot a hatványozottan növekvő eladósodás és a társadalmi problémák között? Valószínűleg látják, de gondosan hallgatnak róla, és ezekről az összefüggésekről nincsenek viták a tömegtájékoztatási intézményekben.

Amikor a monetáris felségjogokról beszélünk, azaz egy ország pénzügyi szuverenitásáról, akkor lényegében az erőforrások és a javak felosztásáról is szólunk. Ha a hitelek létrehozása és szétosztása kizárólag a magántulajdonban lévő bankrendszer privilégiuma, akkor e bankrendszer irányítói döntenek arról, hogy ki jut a társadalomban vásárlóerőhöz, és ahhoz a lehetőséghez, hogy mint gazdasági szereplő fennmaradhasson. Amikor az igazságos társadalmi viszonyok megteremtése érdekében felmerült az erőforrások és javak igazságos elosztása, nem került igazán elemzésre, hogy ez valójában a hitel szétosztásától függ.

(Sokat ismételt, divatos jelszó ma Magyarországon, hogy “csak egy Magyarország van”. Ez földrajzi értelemben annyiban igaz, hogy a történelmi Magyarország egyik maradékát még mindig Magyarországnak nevezik. A többi maradékát, ahol szintén élnek nagy létszámban az egykori Magyarország polgárai és leszármazottai, már nem hívják Magyarországnak, de azért az a föld még ma is annyiban magyarnak tekintendő, hogy magyarok is élnek rajta. Gazdasági értelemben egyértelműen két Magyarország van, amelyet tátongó szakadék választ el egymástól. Az egyik a milliárdos vagyonok Magyarországa, a másik a hárommillió koldus, a további hárommillió létminimumon lévő és a további kétmillió állásban lévő, de egyre eladósodók Magyarországa. E két társadalmi és gazdasági csoporthoz tartozó embereknek a szükségletei és érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. A kétféle Magyarország-lakók közti tátongó szakadékot az egykor közös tulajdont képező nemzeti vagyon igazságosabb elosztásával lehetne áthidalni. Ezt a megjegyzést csak azért tettük, mert a pénzvagyonos uralkodó réteg fél attól a megosztottságtól, amelyet a közvagyon szélsőségesen igazságtalan kisajátításával maga hozott létre. A megszerzett vagyont és előjogokat szeretné nyugodtan élvezni, és ehhez jó lenne a rendszerváltás veszteseinek is a támogatását megnyerni. Ezt a támogatást azonban a megvásárolt sajtó és tömegtájékoztatás segítségével csak ideig-óráig tudja biztosítani a maga számára.)

Egyre többen ismerik fel és mondják is ki: helytelen és szükségtelen, hogy a gazdasági és társadalmi élet közvetítő közege a pénz, kizárólag magánszemélyek, és magánintézmények útján kerül a forgalomba. Akik ezt felismerték, egyre hangosabban követelik, hogy a közhatalom teremtse meg és hozza forgalomba ezt a közvetítő közeget! A társadalom minden tagjának joga van ahhoz, hogy valamilyen érdekeltsége legyen a pénz kibocsátásában és forgalomba hozatalában. Jelenleg a pénzkibocsátás és forgalomba hozatal hasznát a szervezett pénzhatalom irányítói élvezik. A bankok szedik be a hatalmas összegű kamatokat és a beruházónak nevezett spekulánsok teszik el a pénzzel és a pénzhelyettesítő-eszközökkel való manipulációból, valamint a vállalati átvételekből (hostile take-over-ből) származó hatalmas hasznot.

end the fedcharnc

Egyre többen képviselik azt az álláspontot, hogy amíg a pénz kibocsátása és forgalomba hozatala a magántulajdonban lévő bankok előjoga, akik ezt a hatalmat kizárólag saját hasznukra gyakorolják, addig nem lehet valódi demokráciáról, a népakarat érvényesüléséről beszélni. Az egyik legtöbbet hangoztatott érvelés a közpénzrendszer ellen az, hogy ha az egyes államok és kormányok kezébe kerülne a pénz kibocsátás és forgalomba hozatal joga, akkor azt egyrészt arra használnák, hogy elárasszák a gazdaságot ilyen adósságmentes pénzzel, másrészt a saját kezükben centralizálnák a hatalmat. Amikor ezt az érvet hangoztatják, valójában nem a közpénzrendszer pénzügyi és gazdasági helyességét cáfolják, hanem rámutatnak a jelenlegi kormányzati rendszer demokratikus ellenőrzésének a hiányára. Ha ugyanis az alulról jövő demokratikus ellenőrzés hatékony, akkor az egyes kormányok, a közpénzrendszer irányítása révén nem tehetnének szert olyan különleges hatalomra, amely már a társadalom egészének az érdekeit sérti.

 

Miként cáfolhatjuk a közpénzrendszer elleni érveket?

Lloyd Blankfein – Goldman Sachs CEO

  • Első érv: “A legutolsó, amire szükségünk lehet az, hogy a kormányzatnak hozzáférése legyen korlátlan mennyiségű pénzhez.”

    A közpénzrendszer hívei nem korlátlan mennyiségű pénz kibocsátását szorgalmazzák. A közpénzrendszer nem korlátlan mennyiségű pénz felelőtlen forgalomba hozatalát jelenti. A közpénzrendszer sürgetői azt ajánlják, hogy egy demokratikusan ellenőrzött és felelősségre vonható állami hatóság hozzon forgalomba meghatározott gazdasági programokhoz meghatározott mennyiségű adósságmentes közpénzt. Ezt a pénzt csak akkor lehetne forgalomba hozni, ha már a finanszírozandó projektet az arra illetékes hatóságok elfogadták. A kibocsátott közpénzt kizárólag erre a termelői programra lehet elkölteni. A pénz nem kamatozó hitelpénz lenne, hanem a konkrét programot finanszírozó közvetítő közeg.

  • A második érv: “Mivel lehet majd bármely kormányt megakadályozni abban, hogy annyi kamatmentes közpénzt hozzon forgalomba, amennyit csak akar, azért, hogy így szerezzen népszerűséget magának a választópolgárok körében az elkövetkező választáson? A kormány azért, hogy növelje népszerűségét, egyszerűen arra használhatná a kamatmentes közpénzt, hogy csökkentse az adókat.” 

    Ha az egyes kormányok visszakapnák azt a jogot, hogy kamat- és adósságmentes közpénzt hozzanak forgalomba, akkor ehhez a joghoz szigorú jogi kötöttségeket is csatolni kell. Az új pénz létrehozására és kibocsátására csak törvény által meghatározott keretek között és alkotmányosan is garantált paraméterek betartásával kerülhet sor. 

    A kormányok abban is érdekeltek, hogy az általuk létrehozott és kibocsátott adósságmentes közpénzzel ne okozzanak romboló erejű inflációt. Ezért ezt a fajta pénzkibocsátást gondosan hozzá kell igazítani a reálgazdaság szükségleteihez, a forgalomban lévő áruk és szolgáltatások mennyiségéhez, valamint a lakosság létszámához. Ha egy kormányzat elmulasztja ezeknek a szabályoknak a betartását, valójában a saját jövőjét teszi kockára, hiszen egy infláció által sújtott társadalom nem fogja újból megválasztani. Ezért egy felelős kormánynak legalább annyi érdeke fűződik a túlzott pénzkibocsátás és költekezés, valamint a nyomukban járó infláció elkerülésére, mint ahhoz, hogy olcsó közpénzzel optimálisan tartsák mozgásban a gazdasági életet.

  • A harmadik érv: “Közismert, hogy a pénzügyi problémák legfőbb okozói az államok és a kormányok. Miért adnánk nekik még több hatalmat és hatáskört a pénzügyek terén?” 

    Mindent megelőző feladat a forgalomban lévő pénz mennyiségének a demokratikus kontrollja, mégpedig a konkrét számonkérés és felelősségre vonás lehetőségével. Ezért nem kizárólag kormány által kibocsátott közpénzről kell gondolkodni, hanem minden olyan más módozatról, amellyel elérhető, hogy a szervezett közhatalom – a társadalom egésze – ellenőrizze a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A kormányzat szerepe ebben csak az egyik lehetséges megoldási módozat. De a közérdek érvényesítése a pénzrendszer ellenőrzésében más módokon is megvalósítható. 

    Valójában a gazdasági demokráciáról van szó, a teljesítményhez kötött tulajdoni rendszer megvalósításáról és a gazdasági hatalomban való részesedésnél az egyenlő esélyek biztosításáról. A gazdasági hatalomban nem lehet az egyenlő esélyek alapján részesedni akkor, ha a gazdasági élet közvetítő közege, a pénz nincs demokratikus ellenőrzés alatt. A magánpénzrendszert közpénzrendszerré kell átalakítani ahhoz, hogy a formális demokrácia tényleges demokráciává alakulhasson át. A többpártrendszerű parlamenti demokráciák kormányait nem lehet kihagyni a közpénzrendszer működtetéséből. Való igaz, hogy e feladattal azonban csak a demokratikus ellenőrzési technikák továbbfejlesztésével lehet megbirkózni. A kormányok felelősségre vonása és alulról jövő szoros ellenőrzése azonban nemcsak pénzügyi-gazdasági követelmény, hanem elsősorban politikai. A kormányokat a monetáris reformból, a közpénzrendszer visszaállításából nem lehet kizárni. Ezt a demokratikus pénzrendszer hívei nem is tűzték ki célul. Azt viszont megoldhatónak tartják, hogy a közpénzrendszer irányítását a kormányok a társadalom szigorú és alulról jövő ellenőrzésével végezzék.

  • Negyedik érv: “Ha figyelemmel vagyunk a jelenlegi demokratikus rendszerek fogyatékosságaira – arra, hogy milyen feszültség van a kormányok és a lakosság között, akkor könnyen elképzelhető, hogy ezek a kormányok még több hatalomhoz jussanak.” 

    Erre az érvre is az a válasz, hogy nem cáfolja a közpénzrendszer visszaállításának a pénzügyi és gazdasági megalapozottságát, társadalmi szükségszerűségét. Ez lényegében csak annyit állít, hogy a jelenleg működő reál-demokrácia tökéletlen rendszer és szükség van lényegi demokratikus reformokra az alibi-demokrácia kulissza-jellegének a megszüntetésére a pénzügyek demokratikus szabályozása érdekében. A pénzügyi-gazdasági kérdéseket azonban nem szabad a politikai demokrácia kérdéseivel összekeverni csupán azért, mert szorosan összefüggnek egymással.

  • Ötödik érv: “Az az elképzelés, hogy a kormányzat bocsásson ki és hozzon forgalomba adósságmentes és kamatmentes pénzt, tovább fogja centralizálni az egyes kormányok hatalmát. Ez a fajta hatalomnövekedés végül is elvezet a zsarnoksághoz.” 

    Ismét arra kell hivatkoznunk, hogy a pénzügyi és gazdasági kérdéseket meg kell különböztetni a politikai hatalom problémáitól. A közpénzrendszer hívei egyetértenek azzal, hogy nem az egyes kormányzatok kezében lévő gazdasági hatalmat kell tovább centralizálni és koncentrálni. Ugyanakkor még a jelenlegi tökéletlen reál-demokráciákban is az egyes kormányokat sokkal több politikai felelősség terheli a társadalom egészével szemben, mint a szervezett magánhatalommá integrálódott bankokat, pénzintézeteket. Az integrált pénzrendszer ma állam az államban, és e pénzrendszer irányítói rejtett kormányt alkotnak, amely nem tartozik felelősséggel a választópolgároknak. 

    A bankárokat senki nem választja, és nem is lehet őket elmozdítani. Ha viszont a monetáris döntések meghozatala a politikai felelősséggel tartozó legitim kormány illetékességébe tartozik, akkor ennek a kormánynak a tagjai rossz döntéseikért felelősségre vonhatók és leválthatók. A kormányokat a választások útján el lehet mozdítani, a bankárokat, beruházó pénzembereket azonban nem.

  • Hatodik érv: “Akik a közpénzrendszert akarják visszaállítani valójában marxisták, mert Marx hirdette meg a Kommunista Kiáltványban, hogy a hitelt centralizálni kell az állam kezében és a pénzrendszer irányítását kizárólagos állami monopóliummá kell tenni.” 

    A közpénzrendszer visszaállítói nem kívánják valamennyi hitel centralizálását. Azt szorgalmazzák, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségének nagyobb része legyen olyan adósság és kamatmentes közpénz, amelyet egy demokratikusan felelősségre vonható és elmozdítható köztestület, állami intézmény hoz forgalomba, és nem hitelként kölcsönzi ki a gazdasági élet résztvevőinek. A közpénzrendszerben is lehet bizonyos fokú szerepe a magántulajdonban lévő pénzintézeteknek. Az adósságmentes közpénz kibocsátása elsősorban nem politikai elképzelés és nem is lehet sem baloldalinak, sem jobboldalinak minősíteni. Természetesen van politikai vonatkozása is és egyik fontos célja a formális demokrácia kiegészítése gazdasági demokráciával. Semmiféleképpen nem az a célja, hogy centralizálja az állam kezében a gazdasági hatalmat, hanem az, hogy megteremtse valamennyi állampolgár számára a gazdasági esélyegyenlőséget és a saját teljesítmény révén létrejött tulajdonhoz való jogát.

  • Hetedik érv: “Az adósságmentes közpénz kibocsátása lehetővé teszi társadalmilag kívánatos progamok finanszírozását, de megkönnyíthetik azt is, hogy az egyes államok kifejezetten kártékony dolgokra tudjanak több pénzt fordítani.” 

    Ez igaz, de itt is arról van szó, hogy elsősorban politikai és nem pénzügyi kérdést érint. A kormányok, amikor pénzügyi kiadásokról döntenek a politikai racionalitás szerint mérlegelnek, amely természetesen az általuk képviselt ideológiához is igazodik. Az a tény, hogy a kormányok még a jelenlegi tökéletlen demokrácia körülményei között is sokkal inkább felelősségre vonhatóak és elmozdíthatóak, mint a jelenlegi magánpénz-rendszer vezetői, amellett szól, hogy a pénzrendszer irányítását át kell adni a hatáskörükbe. A polgároknak fel kell tenni választott képviselőiknek és kormányuknak a kérdést, hogy ki az, aki a döntéseket hozza? Van-e a választópolgároknak választási lehetőségük egy adott kérdés tekintetében? Megfelelő előkészítés és konzultációk után hozták-e a döntéseket? Ezek vajon a lakosság közös szükségleteit és érdekeit tükrözik vagy sem? Továbbá, hogy ezeket a döntéseket arra figyelemmel hozták-e, hogy a döntéshozók személy szerint felelősek-e értük, és ha hibáztak, akkor elmozdíthatók-e? 

    Szó sincs arról, hogy a közpénzrendszer visszaállítása mindent megoldó csodamódszer. Csupán arról van szó, hogy a közpénzrendszer jobb, mint a magánpénzrendszer és bevezetése elősegítheti, hogy a formális demokráciát kiegészíthessük a gazdasági esélyegyenlőséget is biztosító alapvető demokratikus jogokkal. A közpénzrendszer felgyorsíthatja azokat az erőfeszítéseket, amelyek a szervezett magánhatalom korlátozását célozzák a jelenlegi a pénzuralmi rendszerben.

  • Nyolcadik érv: “Amennyiben az állam és a kormány kezébe kerül a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás, akkor ez korrupcióhoz vezet.” 

    Kétségtelenül számításba kell venni a visszaélés lehetőségét. Ez azonban akkor is lehetséges, ha a pénzkibocsátás a szervezett magánhatalom kezében van. A korrupcióhoz nincs szükség, hogy a pénzkibocsátás felségjogát a közhatalom gyakorolja. Ha az államok és a kormányok élnek vissza a monetáris jogaikkal, akkor a választópolgároknak módjukban áll a korrupcióba keveredett köztisztviselők felelősségre vonása és elmozdítása. Ahhoz, hogy ezt a jogukat gyakorolhassák, valójában a demokrácia technikáit kell tökéletesíteni. 

    Ha viszont a pénzkibocsátás és az ezzel kapcsolatos monetáris jogok magánintézmények monopóliumát képezik, a visszaélés sokkal inkább rejtve marad. Ezért nehezebb a korrupciót felderíteni és megfékezni. A szervezett magánhatalomnak pontosan az a rendkívüli hátránya a közhatalommal szemben, hogy miközben befolyásolja, sőt meghatározza a társadalom egészének az életét, a társadalom nem tudja felelősségre vonni. Valójában arra kell törekedni, hogy olyan átlátható és számon kérhető közintézmények gyakorolják a monetáris jogokat, amely intézmények a parlamenti demokrácia eszközeivel ellenőrizhetőek. Ezért a demokrácia egyik előfeltétele, hogy a közhatalom által kibocsátott közpénz legyen forgalomban.

 

 

Három év alatt kifizethető lenne az adósság infláció nélkül
chain20break

Milton Friedman javaslata a magánpénz-monopólium szabályozására:

A Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman azt javasolta, hogy az úgynevezett “fractional reserve system”, azaz a részlegesen fedezett pénz kibocsátását meg kell szüntetni. Az ő módszere szerint az Egyesült Államok – a világ legeladósodottabb állama -három év leforgása alatt úgy tudná kifizetni államkötvényekben lévő hatalmas adósságát, hogy ehhez saját kibocsátású adósság- és kamatmentes pénzt használna a néhai Lincoln elnök által kibocsátott állami-dollárhoz (greenbacks-hez) hasonlóan. Friedman szerint mindezt infláció-mentesen is végre lehet hajtani. El lehet kerülni mind az inflációt, mind a deflációt miközben megfelelő mennyiségű pénz marad forgalomban, és az állam adóssága is felszámolható. Az amerikai Államkincstár a korábban kibocsátott államkötvényeket (adósleveleket) visszavásárolja állami kibocsátású bankjegyekkel az úgynevezett nyílt piacon. Az így keletkező hatalmas pénzmennyiséget azonban nem engednék rá a gazdaságra, hanem előírnák a bankoknak, hogy fokozatosan emeljék a jelenlegi 10%-ról 100%-ra tartalékaikat. Az így kibocsátott állami pénz a bankoknál maradna, és nem kerülne forgalomba. A bankok tulajdonában lévő visszavásárolt államkötvényeket kivonnák a forgalomból és helyükre adósságmentes állami-kibocsátású bankjegyek kerülnének. Amikor az államkötvények kicserélése kamatmentes állami kibocsátású pénzre eléri a 100%-kot, akkor a bankok már csak olyan pénzeszközökkel folytathatnák tevékenységüket, amelynek a fedezetével 100%-kosan rendelkeznek.

Az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő – magántulajdonban lévő -pénzintézet, a Federal Reserve Bank, a FED, ettől kezdve már csak arra szolgálna, hogy központi klíringház legyen, ahol átváltják amerikai állami bankjegyekre a csekkeket. Ez egyben azt is jelenti, hogy az 1913-ban elfogadott Federal Reserve Törvény feleslegessé válik és minden további nélkül hatálytalanítani lehet. Ezáltal a monetáris hatalom visszakerülhetne a közhatalmat képviselő amerikai kormányhoz, azon belül is a Pénzügyminisztériumhoz. Mindennek nyomában megszűnne a bankok lehetősége arra, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségét növeljék vagy csökkentsék. Ezzel a módszerrel az államadósságot viszonylag rövid idő alatt fel lehetne számolni. A FED-et, valamint a részleges tartalékrendszeren alapuló banki működést tehát úgy lehetne végérvényesen megszüntetni, hogy nem lenne szükség államcsődre, pénzügyi összeomlásra, inflációra vagy deflációra, illetve bármely lényeges változásra az amerikai gazdasági életben.

Az átlag adófizető polgár először kerülhetne 1913 óta – amióta a FED-re vonatkozó törvényt elfogadták – olyan helyzetbe, hogy jelentősen csökkennének az adóterhei és egyidejűleg az infláció is fokozatosan kiküszöbölődne. Mindez természetesen csökkentené a magánpénz-monopólium alapján működő bankoknak a szerepét és a hatalmát.

Mit tartalmazzon egy monetáris reformtörvény?

1. Legfontosabb az államadósság kifizetése állami kibocsátású kamatmentes pénzzel. Itt érdemes emlékeztetni Thomas Edison szavaira: “Ha az Egyesült Államok kibocsáthat dollárkötvényt, akkor dollárbankjegyet is forgalomba hozhat.” Mindkettő vásárolóereje azon a bizalmon nyugszik, hogy az Egyesült Államok olyan fizetési kötelezettséget vállalt, amelyet teljesíteni fog. A két állami kötelezettség-vállalás között az a különbség, hogy a kibocsátott államkötvényért (adóslevélért) kamatot kell fizetni, a kibocsátott pénzjegyekért pedig nem. Az eddig kibocsátott FED-dollárok fokozatosan kikerülnének a forgalomból és helyükre a kamatmentes állami kibocsátású dollár lépne.

 

2. Meg kell szüntetni a részleges tartalékráta rendszerét. Ahogyan fokozatosan kifizetésre kerül az államadósság, és a bankoknak a tartalékrátáját egyidejűleg a jelenlegi 10%-ról 100%-ra növelik azért, hogy az ő trezorjaikban kössön ki az állami kibocsátású pénz, ezzel megelőzhető az infláció. A 100%-ra növelt banki tartalékok feleslegessé tennék a Federal Reserve pénzkibocsátási tevékenységét. Már egy év után a FED megszüntethetővé válik.

 

3. Ennek megfelelően az 1913. évi Federal Reserve Act (FED-törvény), valamint az 1864. évi National Banking Act (Nemzeti Bank törvény) érvényteleníthető. Ez az a két törvény, amely a monetáris hatalmat átruházta a magántulajdonú bankrendszerre és állami monopóliumból magánmonopóliumot hozott létre. Mindezek nyomában a monetáris hatalom Lincoln elnök idejéhez hasonlóan az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumánál lenne. Ezt követően többé egyetlen magánbankház sem szabályozhatná a pénzügyi intézmények és a pénzrendszer működését.

 

4. Ezek után az Egyesült Államoknak ki kell lépnie a Nemzetközi Valutaalapból, a baseli Nemzetközi Fizetések Bankjából, a BIS-ből, és a Világbankból. A felsorolt nemzetközi pénzintézetek az amerikai Federal Reserve System-mel együtt azt a célt szolgálják, hogy centralizálják a nemzetközi bankárok hatalmát a világ pénzrendszere és a világ gazdasági élete felett. Azok a tevékenységek, amelyek hasznosnak minősíthetők, így a valuta átváltás szabályozása, megoldható más és a közérdek által jobban ellenőrzött új intézmények által. A tervezett monetáris reformtörvény olyan biztosítékokkal rendelkezne, amelyek garantálják, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége stabil maradjon, és így minimálisra csökkenti az infláció és a defláció veszélyét. Az elmúlt három évtizedben a FED tíz évenként megkétszerezte a forgalomban lévő pénz mennyiségét Amerikában. Ez párosulva a részleges tartalékráta rendszerrel, folyamatosan hajtotta előre az inflációt. A pénzhígulás eredményeként pedig egyre csökkent a lakosság vásárlóereje, azaz rejtett adót kellett fizetnie. Ez a rejtett adó, valamint a magánpénz monopóliuma nyomában járó egyéb adók okozták azt, hogy az amerikai családokban most már mindkét szülőnek dolgoznia kell és még így sem tudják tartani korábbi életszínvonalukat, amikor csak egy kereső tartotta el az egész családot.

A forgalomban lévő pénz mennyiségét megfelelő technikákkal ellenőrzés alatt lehet tartani, és így megoldhatóvá válik, hogy a lakosság létszámához és a gazdaság szükségleteihez igazodva arányosan növekedjék, mondjuk évi 3%-kal. Ezeket a technikákat és eljárásokat is törvényekkel szükséges szabályozni. Ez nagy változást jelentene a jelenlegi magánpénz-monopóliummal szemben, amikor bankárok egyes csoportjai saját partikuláris érdekeik és kényük-kedvük szerint tudják változtatni a társadalom rendelkezésére álló pénzmennyiségét. A komputer-technológia és elektronika lehetővé teszi, hogy tudományos módszerekkel, statisztikai adatokra támaszkodva lehessen hozzákapcsolni a pénzmennyiség szabályozását a népesség növekedéséhez és az árak alakulásához. A tervezett monetáris reform számításba veszi egy olyan bizottságnak a létrehozását a Pénzügyminisztériumon belül, amely szigorúan a közérdek szem előtt tartásával – a pártok befolyásától távol tartva – hozhatná meg döntéseit. Ily módon biztosítani lehetne, hogy minden évben mintegy 3%-kal növekedjék a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ez nemcsak szilárd árakat eredményezne, de megakadályozná a pénzhiány miatti csődöket, valamint a túlzott pénzmennyiség miatti inflációt.

 

források:
2005, Dr. Drábik János: A pénz diktatúrája / 6.fejezet:
http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0806.htm

kapcsolódó anyagok: